vmoroczova kedvenc idézetei
Csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.
Az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket.
- Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember.
- Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem.
S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, amely egyetlen célod, tehát lelked (...) megismerése felé vezet. Nem könnyű ez. (...) Vándor vagy és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd, eljutni utad végcéljához, lelked (...) megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.
Az a kevés őszinteség, ami a világon van, az olyanoké, akiket valami bánat megpróbált.
Az egész élet emlékekből áll, csak mindig a jelen pillanat múlik el olyan gyorsan, hogy észre sem vesszük.
Mindannyian magányos rabságra vagyunk ítélve, saját bőrünkben, életfogytig.
Meg kell tanulnod, hogy van, amikor igenis egyedül maradsz, és senki sem fogja majd a kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az saját magad. De tudod mit? Ez a legjobb dolog, ami történhet veled. Megedződsz, megerősödsz, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni. Tudod, miért? Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból.
Magányosnak és szomorúnak érzem magam, szükségem van a megnyugtatásra, hogy számítok neked, hogy helyem van a szívedben, még ha pillanatnyilag azt választod is, hogy mást csinálsz, mint hogy velem légy.
Úgy érzem magam, mint egy baba. Mint egy buta, szép kis baba, ami senkit sem érdekel, megfeledkeztek róla, otthagyták a polcon. Nagy néha neked, vagy valaki másnak eszébe jut, hogy levegyen a polcról, és játsszon velem egy kicsit. Csak pont annyit, hogy feltámadjon bennem a remény, hogy azt higgyem, fontos vagyok valakinek. Utána megint megfeledkeznek rólam. Mintha nem is léteznék.
A döntéshozatal pillanata az ember életének legmagányosabb pillanata. A döntést teljes nyugalomban, sötétben, borongó gondolatok közepette, kételyekkel vívódva, a lélek legmélyebb rétegeibe leásva kell meghozni.
Készen állok arra, hogy elbeszélgessek bármiről, bárkivel. Bearanyozná a napomat, ha valaki a szemembe nézne, ha valakihez szólhatnék. De mindenkinek sok a dolga, így aztán láthatatlannak érzem magam, és a láthatatlanságnak, ellentétben azzal, amit korábban hittem róla, köze nincs a könnyedséghez, a szabadsághoz. Sőt, éppen ellenkezőleg: elnehezülök tőle. Így aztán csak vonszolom magam ide-oda, és közben próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem is vagyok elnehezült, láthatatlan, értéktelen, és nem is unatkozom.
Van, hogy egész napok telnek el mindennemű társas érintkezés nélkül, anélkül, hogy bárkivel is szót váltanék. Néha már arra gondolok, hogy talán láthatatlan vagyok.
Minden változásnak, még annak is, amit a leghőbben óhajtunk, megvan a maga szomorúsága - mert az, amitől megválunk, önmagunk egyik része volt. Az egyik élet számára meghalunk, hogy egy másikba beléphessünk.