Gabcsyka kedvenc idézetei
Ebből tudhatod, hogy valaki igazit találtál: amikor egy (...) büdös szót se szóltok egy percig, és jól esik a közös hallgatás.
Az élet mindannyiunk jelmezét és maszkját felismerhetetlenül átvarázsolja. De ha valakit szeretsz, az alig változik a szemedben: eltelik hatvan-hetven év, és ugyanazt érzed a közelében. Ugyanazt a sugárzást, ugyanazt a szóval kifejezhetetlen érzést, hogy "ismerem!".
Az embernek soha nem kell kimondania, hogy "szeretlek". Elég, ha csak végzi a szeretet cselekedeteit.
Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.
Nem siratom az elveszett édent. A gyerekek felnőnek, a kapcsolatok felbomlanak. A szeretetnek vége, ugyanúgy a gyöngédségnek, barátságnak és összetartozásnak is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ez a dolgok rendje.
Hogy valójában milyen vagyok, azt nem tudom, hiszen soha nem veszem a fáradtságot, hogy megtudjam magamról az igazságot.
Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit?
A bizalmatlanság magában hordja az igazságtalanság veszélyét, mivel hajlamosak vagyunk felnagyítani jelentéktelen apróságokat.
A bizalom sohasem a másik személytől függ, nem azon múlik, hogy ő milyen. Akkor nem tudsz megbízni másban, ha magadban nem bízol. És megfordítva: csak az képes másvalakiben megbízni, akiben megvan a bizalom önmaga iránt.
A bizalmatlanság olyan falat húz az éppen kinyílni szándékozó szív köré, amin se ki, se be nincs átjárhatóság. A társ ebbe a falba fog ütközni.
Lehet, hogy haldokló bolygók voltunk (...), és vonzott minket a sötétség. (...) Amikor összeütköztünk, visszalöktük egymást égi pályánkra, hogy ott keringjünk tovább. Most ennek jött el az ideje: hogy ki-ki visszatérjen a maga pályájára.
Mivel szeretnél, ha nincsen szíved?
Azért jöttem, hogy elvigyelek.
Ülj mellém, én majd vezetek!
Hazamegyünk, megvan a helyed,
kapsz tőlem majd egy másik szívet!
Ő eltűnt a homályban, és magával vitte az életét. De a furcsa az, hogy az én életemet is magával vitte.
Gondoljunk bele, hogy mit jelent a szakítás maga: valaki, aki jobban ismer minket, mint bárki más, elfogadhatatlannak ítélte személyünket. Ez az igazi csapás szociális identitásunkra. Ez fáj igazán a szakításban.