Edmonde Charles-Roux

Edmonde Charles-Roux

(20 idézet)

1920. április 17. — 2016. január 20.
francia író

Figyelés

Könyvek

 IdőKedvencHossz

Hiába akarunk szakítani a múlttal, valami mégis megmarad, belénk kapaszkodik, és csak nagyon nehezen tudjuk lerázni. El kell nyomni azt, ami úgy tör fel emlékeinkből, mint a buborék a mocsár mélyéről; távol kell tartani gondolatainktól a kezet, mely álmunkban megérint, igazabbul, mint az igazi; félni kell az idegentől, akinek mosolyára összeszorul a szívünk; és harcolni a karok emléke ellen, melyek nem nyúlnak többé utánunk. Hazudni önmagunknak, gyávának lenni, mindig a legrosszabbra felkészülni. És tudni, mindig észben tartani, hogy ha csak egy percre megtántorodunk, végünk van, kezdhetjük elölről az egész küzdelmet.

A fájdalom szakítja ki belőlem a felismerést, s a tenger felett repülő sirályok megtört sikolya visszhangozza: halott. Titkos rejtekhelyemmé válik ez a szó. A jövőben együtt kelünk, együtt fekszünk. Magamra öltöm minden reggel, mint egy ruhát. Mindig ott lesz, ahol én. Mindenhova elkísér. Mindenhova. Ott lesz a takaró gyűrődésében, a széltől meglibbentett függöny suhogásában, mindenben, ami úgy piheg, mint a lélegző test, mindenben, ami dobog, mint a szív. Félelem fog el; sose szabadulok ettől a szótól.

Nem, a fájdalmat nem lehet hajótöréshez hasonlítani. Nem elnyeli az embert, hanem kínozza, sanyargatja, és összetöri. Egy pillanatig úgy érezzük, hogy elfolyik minden vérünk, megáll a lélegzetünk, megbénul a lábunk, és harapófogók tépik, szaggatják a gyomrukat: ez a fájdalom.

Az ember mindennek parancsolhat, de sorvasztó álmainak nem.

Egy nő, aki figyelmesen végighallgatja az embert... nagy szó! Az én életemből ez mindig hiányzott.

Csak szerelmesekkel nem történik soha semmi... mert a szerelem beéri önmagával.

A létfenntartás egyetlen módja, ha az ember mindig úgy tesz, mintha dörzsöltebb lenne a másiknál. Csírájában el kell fojtani a legkisebb kételkedést is. Felülkerekedni, mindenáron, felülkerekedni. A magabiztosság benyomását kelteni, még azzal is, ahogy a kalapot feltesszük. Enélkül akár mindjárt belefekhet az ember a koporsóba, mert a felebarátai gondolkodás nélkül felfalják.

Az emlék belénk ivódik, szervesen hozzánk tartozik, mint a gyerekkorunk.

Van úgy, hogy az Úristen nem azért adott szájat az embernek, hogy beszéljen vele.

Hány éves korában még nem férfi és már nem gyermek az ember? Hány éves korunkban bízunk még az életben, de félünk is már tőle?

Van az úgy, hogy a hangosan kimondott közhely elfojtja a titokban tartott igazságot.

Az ember a világ urának érzi magát, amikor szeret.

A sötét gondolatokról tudjuk, hol és mikor fogantak, de ki tudná azt előre megmondani, hogy hova vezetnek?

Nem lehet a múlttal ugyanazt tenni, amit a kígyó tesz a bőrével? Levedleni, hadd pörkölődjék a napon, amíg teljesen el nem porlad.

Nincs megtévesztőbb dolog annál a szubjektív érzésnél, hogy az életünknek van értelme. Az egész olyan, mintha robogó gyorsvonaton ülne az ember: a sebesség kiragadja önnön világából, s mire tiltakoznék, kiderül, hogy már késő - robognia kell tovább.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom