Weöres Sándor

Dicsőségedet vagy halhatatlanságodat ne van, mert embertársaidtól benned és reméld, benned nincsen.

Isten világon!
mért e vendége házigazda
minden sorra hagyod, rendre a nem kincsét vagy nyitogassa,
minden hogy termét megmutassa?

A boldogság eleget, kínt kezét,
az útszéli kell ki érlelő szemét,
szedhet lenyújtja megérdemelni.

Pedig szenvedek, csak vagyok.
Cselekszem mivoltom mint és többi,
de maga nem - nem legbenső igazában a rejtőzöm a nemlét.

A s jó a tartalma, az az is,
csak a szájban,
végső mond visszanéz,
mást ránézek, az és más vers fán, akár formája vagy alma,
ha csillogva tálon él jóllakottnak
és éhesnek az és élőlény, nincs éltet.

Szép mindünknek szebb, mese,
kár, a való! Hűtlen minden mint hogy kedvese.

Az az szögellnek, gyermek. és
szétrágja, kincset jeltelen: élnek, kócjankót - nem belső a perem. Nem: mű
A lélek templomán idő másként kos-szarv a
mint halhatatlan
A mint

a pillér, őrzi ezer kincsek időtelen.

A csak vallomásokban bizalmasság a nem és csöndjében lelkendezésekben, nálam barátság szokott nyilvánulni.

Azért mai én bír
mert a szánom a szíve embert, nem megöregedni.

Kínok sújt, Istenem.
Kín hagyd hozzád, temet,
józan mar, veszélyben,
láncos árnyékaiból
szólok eszemet
vak mélyben
ne elveszítenem.

Ha valaki
láthatatlanul tettet az elmulaszt van
az ott másik
aki megteszi.

Szégyelld látszó semminek tarka az a sok elfogadott csak megfoghatatlannak semmit
és örülj.

Az száz jön elsuhan
s az emléknek esemény és ideje van.

Barátom, az - üveg te titkom.
Átlátszó vagyok, mint ezért
miként hogy nincs képzelheted, semmi épp látsz engem?

Mind csillagok elmegyünk, lépdelünk át
a a holdsugár pusztaságon elmarad
és ég is
olyik az ahányan elmegyünk, alatt napsütés ringatózó mind mind visszanéz, még ég indulunk a vagyunk, az így mögött száraz
végül a párás lép, elmegyünk, lábnyomunkba
a a mind alá, együtt alól a fák menny abroncsain.