Vörösmarty Mihály

Szép a szép szemek haragja,
Mint villám s az éj,
Ah de édesebb a béke,
Megbékülni kéj.

Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.

Éj vagyok, te csillag,
Fényes és hideg,
Én setét a bútól
S vágy miatt beteg.

Általad homályom
Fájva összereng,
Míg fölötte arcod
Istensége leng.

Oly szép szemem ha volna,
Mint a tiéd,
Szívfoglaló hatalmát
Megérzenéd.

Rád néznék mindörökké,
Mint tiszta ég.

A sötétben szikra is világít,
Jó reményem, el ne hagyj.

Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett.

Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámúl földet és eget;
De ifjusága gyorsan elmulik,
Erőtlen aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amig él,
Túr és tünődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlanúl
Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
Még a hiúság műve van porán.

Szívemet hagyom hidúl;
Lásd, hogyan mégy rajta át,
Mert alatta tenger a bú,
S a sohajtás fergeteg.

S alszik a gond, mint a gyermek,
Mely sirásban fáradott meg,
Föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy vendég jön, és megyen!

Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.

A jellemvonások ügyes megválogatásával és találó felnagyításával minden emberi lény gondolkodásmódját és természetét olyannak rajzolhatjuk, mintha az csupa riasztó ellentétből állna.

Örökké a világ sem áll;
De amig áll, és amig él,
Ront vagy javít, de nem henyél.

Ha férfi lelkedet
Egy hölgyre föltevéd,
S az üdvösségedet
Könnyelműn tépi szét;
Hazug szemében hord mosolyt
És átkozott könyűt,
S míg az szivedbe vágyat olt,
Ez égő sebet üt.

Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Láttalak álmomban, harag ült szép homlokod élén
S egy csókom haragod fellegit elzavará.