Várnai Zseni

(26 idézet)

1890. május 25. — 1981. október 16.
magyar költő

Figyelés

Könyvek

 IdőKedvencHossz

Mert messze vagy, mert messze vagy,
olthatatlan a szomjúságom,
hangodat, hogyha hallanám,
nem lenne több szomorúságom,
hogyha látnám szép arcodat,
le nem venném a szemem róla,
s titkon néznélek éjjel is,
álmodban, amikor nem tudsz róla.

Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt mi sem örök,
S melletted leszek újra én.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
(...)
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásaid szárnyain röpül.

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még?

Én úgy igyekszem megnyugodni:
már a szívem se mer dobogni,
lélegzetem is visszafojtom,
és ami fáj: én ki nem mondom,
csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat,
ott bent a szívben, önmagának!

Te Új Világ, jóra törekvő,
bár te lennél az a rég várt,
békét hozó, csodás esztendő,
mely az Idők méhében érik
talán már évmilliók óta...
s most a mi Századunk tüzében,
most válik nagy... igaz valóra...
Boldog új évet, emberek!

Én nem tudom, ki győz e viadalban,
hogy győztes-e, ki fent áll a magasban,
s hogy elbukott-e mind, ki lent a mélyben,
sárban taposva nyög nagy szenvedésben,
és nem tudom, kit illet a gyalázat,
gyalázatos-e, akit meggyaláztak,
avagy a kéz az, amely fojtogat?
Lázongó szívvel hordom sorsomat!

A jó barátok messze elkerülnek,
olyanok ők, mint legtöbb jó barát,
napraforgók, a nap felé mosolygók,
s búval-teltnek mondnak jójszakát.

Minden kis elszállott percet bánok,
amelyben nem fogtalak átkarolva.

Ki tegnap voltam, sírba szállt Veled,
Ma más vagyok, megroppant keserű,
Céltalan asszony, könnyázott szemű.

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Titokzatos burokban élsz,
akár a lepke télen át,
amit belőled láthatok,
gubóba szőtt külső ruhád.

Az élet arca nem mindig nevet,
bús könnyek szántják sokszor, és a múlt
gyötörni jár még, az ég is borult,
ha visszapillant rája néhanap.

Az emlékezés akár az álom: átkölti a dolgokat, fölnagyítja, kiszínezi, eltorzítja életünk eseményeit, vagy tündéri széppé varázsolja őket. Föltámasztja a holtakat, megöli az élőket, agyunknak valamely rejtélyes rekeszéből elővarázsol elfelejtett arcokat, érzéseket. Hangokat hallunk: zenét, dallamot, szavakat, soha el nem mondott vallomásokat, és sokszor feledteti velünk azt, ami valóban megtörtént.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ