Vámos Miklós

Vámos Miklós

(81 idézet)

1950. január 29. —
író és műsorvezető

Figyelés

Könyvek

Olyan időket élünk, amikor bizonyos dolgokat nem szabad elmesélni. Csak esetleg - hosszabb habozás után - töredelmesen bevallani.

Ha a drága emberek rászoknának az áldott kijelentő módra, rengeteg kínlódástól, szenvedéstől, verdengéstől (ezt a vergődikből és az fetrengből keresztezem) mentesíthetnék önmagukat és szeretteiket.

Nézzünk körül szélesebb ismeretségi körünkben, jobb híján a Facebookon, számláljuk meg, hány férfiról tudjuk, hogy verdeng egy eldöntendő kérdés börtönében. Latolgatja, mondjuk, hogy összeköltözzön-e a barátnőjével. Elvegye-e feleségül? Gyártson-e vele gyermeket? Avagy: hagyja-e el a családját valamely új szerelem kedvéért? Esetleg: váltson-e lakhelyet, állást, országot, jóbarátot, életstílust, szenvedélyt? És mi a sztenderd válasz? Az, hogy IGEN, de NEM. Mert sok érv szól amellett, hogy lépjen, de legalább ugyanannyi amellett, hogy mégse. Következésképp a végeredmény általában: IS. Márpedig így soha semmit nem döntünk el. Fontos ügyeinkben ezzel az IS-sel addig halogatjuk az elhatározást, míg sorsunk keresztútjainál szinte sosem mi döntjük el, hogy merre menjünk, hanem az idő. Fennköltebben: az Égiek. Hívőknek: az Isten. Anyagelvűeknek: a Sors.

A világirodalmat éppen az egymásnak adott ötletek és témák tartják össze.

Van úgy, hogy magányos estéken az ember - a férfiember - (sz)ámítógépe előtt ül, és jobb dolga vagy ötlete nem lévén, ámítja magát kissé. Vagy naggyá. Mert ugye a férfiember, főként ha értelmiségi - nem biztos, hogy ez a szó jelent bármit is -, erősen tagadja, hogy a savószínű magány óráiban olyan értelmetlenül és hiábavalóan kattintgat, mint a gyerekei, akiket erről igyekszik lebeszélni.

Facebook - ott is megtudható, hol élünk és miként, legalsó nézetből. Ha elég sok a netbarátunk és netismerősünk, kattintgathatunk, míg el nem ámítjuk magunkat annyira, hogy végre csörög a pizsamánk, s egy nappal rövidebb a magány - igaz, az élet is.

Azt már lassan elfogadtuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál. Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már szüleim tehessenek a gondjaimról!

Különös emberi kapcsolat a sportbarátság. Valakivel csak edzésen és versenyen találkozol - de többször és akár hosszabban, mint a szülőddel, szerelmeddel, tanároddal. Másutt szinte sosem futtok össze. Egy úszó csapattársam például meg sem ismertem utcai ruhában.

Az öregedés elsősorban lelki torzulás, a kor előrehaladtával öles lépteket tesz az érintett az undokosodás sártocsogós útján. Ah... hiszen volt már az ember undok, tizenévesen, akkoriban elmebetegnek gondolt mindenkit, aki elmúlt húsz, s agyoncsapásra érdemesnek. Szelídülése akkor kezdődött, mihelyt túllépett a szülein, azaz szert tett saját háztartásra, munkára, ágypartnerre, gyerekre. Az undoksági görbe pedig abban az életszakaszban hajlott újra fölfelé, amikor az őt követő nemzedékek a nyakára hágtak, elfoglalták a jobb házakat, autókat, munkahelyeket, ágytársakat, megnemzették a saját - minden eddiginél erőszakosabb - utódaikat.

Az embert a szokásai tartják egyben. Meg a szenvedélyei.

A szenvedély kiszakít a mókuskerékből, tiszta erővel löki az embert a hév ismeretlen tájak felé.

Az ember hajlamos azt hinni, sokkal lassabban változik, mint mások. Amíg a barátai három-négy esztendőnyit öregednek évente, ő csak felet. Miért? Mert ő nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem izgatja magát, ellenben sportol, lehetőség szerint elég időt tölt szabad levegőn, s egyébként is jobbak az adottságai. Máskülönben miként volna lehetséges, hogy a rég nem látott haverok-ismerősök vénemberré-vénasszonnyá váltak.

Van a sokknak egy olyan felsőbb foka, (...) amelytől már erősebbé válunk, összekapjuk magunkat.

Az írás (nem csak a szépirodalmi) voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb is lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállaira, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.

Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy válni kell.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom