Thornton Niven Wilder

Mindenkinek legszigorúbb bírája a saját gyereke - a legszigorúbb akkor, ha hallgat.

Az kapja a legőszintébb választ, aki sosem kérdez.

Nem követelheted az embertől, hogy bátor legyen, ha nem tűzöl eléje egy célt, amiért érdemes bátornak lenni.

Helytelen dolog ráerőszakolni az Istent valakire, akinek nincs rá szüksége. De még rosszabb távol tartani valakitől, aki úgy érzi, hogy nagyon nagy szüksége van rá.

Még a jótevőnek is ellankad néha a bátorsága. Hiába tudja, hogy hálát vagy elismerést várni nem szabad, mert ez alantas és megvetendő - olykor mégis átengedi magát az önsajnálat keserű ábrándjainak.

Az ember képtelen akármit is megtanulni, amíg önmagát nem érti meg.

Mindig azt állítjuk, hogy mi éljük az életünket. Ugyan! Az élet él minket.

Az emberek szívesen védelmére kelnek embertársuknak, ha gyarlósága nem fenyegeti tulajdonukat, és erényei nem homályosítják el az övéiket.

Van abban valami vigasztaló, ha az embert indokoltan korholják - de csak módjával, és nem állandóan.

A reménység, mint a hit, mindenekelőtt bátor, és attól sem riad vissza, hogy nevetséges legyen. A remény veresége nem kétségbeeséshez, hanem rezignációhoz vezet, és az olyan ember rezignációja, aki valaha reménykedett, mindig megőrzi a reménység erejét.

Minden anya szereti a gyerekét. Tudjuk. De az anyai szeretet olyan, mint az időjárás. Mindig ott van, de csak akkor vesszük észre, amikor változik.

Kétséges, hogy a remény (...) fennmaradhat-e a szeretet ösztönzése nélkül. Olyan védtelen és bolondos valami a remény.

Az élet sosem nyújt második lehetőséget. (...) Talán ez az igazi öregedés: hogy egyre világosabban látjuk mindazt, amit nem láttunk meg idejében?

Nem hiszek a csodában, de nem tudnék élni, ha nem érezném, hogy csodával határos dolgok történnek körülöttem.

A remény olyan védtelenül áll az értelem törvényszéke előtt, hogy állandóan bizonyítékokat, megerősítést kell keresnie.