 | Thomas Mann(159 idézet) |
Zavarkeltő körülmények között az ember a maga ügyefogyottságában inkább hajlamos rá, hogy az időt erősen megrövidítve élje át, semmint hogy túlbecsülje.
Az idő, mely az elbeszélés eleme, az elbeszélésnek tárgyává is lehet; és ha túlzás is azt mondani, hogy lehetséges "az időt elbeszélni", azért az időről valamit elbeszélni nyilván mégsem olyan képtelen vállalkozás, mint amilyennek első pillantásra tetszett, s az effajta művet a "korrajz" mintájára talán az "időrajz" furcsa, ábrándos nevével lehetne illetni.
A zene időeleme csupán egyféle: az emberi, földi idő egy körülhatárolt részlege, amelybe ömlik, s kimondhatatlanul megnemesíti, felmagasztosítja. Az elbeszélésnek ezzel szemben kétféle ideje van: először a sajátja, a zenei, reális ideje, amely lefolyását, megjelenését lehetővé teszi, másodsorban azonban a tartalmáé, s ez az idő perspektivikus, mégpedig olyan változó mértékben, hogy az elbeszélésnek ez az imaginárius ideje megközelítően vagy teljesen egybeeshet zenei idejével, de csillagtávolságban is lehet tőle.
Az idő az elbeszélés eleme, mint ahogy eleme az életnek; oldhatatlanul kapcsolódik hozzá, mint a testekhez a tér. Eleme a zenének is, amely méri és tagolja az időt, kurtává, szórakoztatóvá és értékessé teszi egyben; rokona e tekintetben, mint mondottuk, az elbeszélésnek, amely szintén csak az egymásutánban, a lefolyásban valósulhat meg, s még ha megpróbálná is, hogy minden pillanatban egészen jelen legyen, akkor is szüksége van az időre megnyilvánulásához.
A halálról senki se tudna sokat mesélni, aki onnét visszajönne; mert a halált nem éli át az ember. Sötétségből jövünk, és sötétségbe távozunk, a kettő között vannak élményeink, de a kezdet és a végzet, a születést és a halált nem éljük meg, nincs szubjektív jellegük, mindenestül az objektív jelenségek területére tartoznak, így vagyunk ezzel.
Milyen különös a teremtett lény élet-halál szemérme: elbújik meghalni, mert úgy érzi, a természettől odakinn nem várhat semmiféle tiszteletet, kegyeletet szenvedése, haldoklása iránt - s joggal érzi így, hiszen a vidáman szárnyaló madárcsapat nemcsak hogy nem tiszteli beteg társát, hanem dühében, megvetésében csőrével vagdossa.
Meghalásunk igazság szerint inkább a túlélők dolga, semmint a magunké; mert akár tudjuk idézni, akár nem, lélektani szempontból teljességgel érvényes a tréfás bölcs szava, hogy amíg mi vagyunk, nincs halál, és ha a halál van, mi már nem vagyunk, hogy tehát köztünk és a halál között egyáltalában nincs reális kapcsolat, semmi közünk hozzá, legfeljebb a világnak meg a természetnek van hozzá köze - amiért is minden élőlény roppant nyugodtan, egykedvűen, felelőtlenül és gyanútlan önzéssel tekint elébe.
A metafizika a gonosz. Mert a metafizika nem való egyébre, mint arra, hogy elaltassa a buzgalmat, amelyet a társadalom templomának építésére kellene fordítanunk.
A sírbolt a hermetika foglalata, összessége, csakúgy, mint az edény, a jól záródó kristálylombik, amelyben az anyagot végső átváltozásra, megtisztulásra kényszerítik.
Egy szövetség célja és lényege sohasem a szemlélődés, hanem az abszolút szellemben való szervezettség.
A világot mi sem zavarja meg jobban, mint az aránytalanság, amely a szellem sebessége és az anyag mérhetetlen lassúsága, esetlensége, tehetetlenségi ereje és nyomatéka között fennáll. Meg kell adni, ez az aránytalanság elégséges lenne hozzá, hogy megbocsáttassa még azt is, ha a szellem mindennemű erőlködését megvonná a valóságtól, mert a legtöbb esetben réges-rég megutálta már azokat az erjesztő anyagokat, amelyek a valóság forradalmait létrehozzák. Igen, a holt szellem gyűlöletesebb az élő szellem előtt, mint teszem, holmi bazalt, amely legalább nem lép fel azzal az igénnyel, hogy ő szellem és élet. Az efféle bazalt régi valóságok maradványa, melyeket a szellem oly messze hagyott maga mögött, hogy már egyáltalán nem hajlandó a valóság fogalmát velük összekapcsolni... mondom, az efféle bazalt tehetetlenül megmarad, és otromba, holt fennállásával sajnálatos módon megóvja az ízetlent attól, hogy tudatára ébredjen önnön ízetlenségének.