Thomas Mann

Az egyház, mint a vallási, aszketikus eszme megtestesítője, lényegét tekintve távol áll attól, hogy pártfogója és támasza legyen a megmaradni akarónak, tehát a világi műveltségnek, az állami jogrendnek, hanem épp ellenkezőleg, kezdettől fogva a legradikálisabb, mindent gyökerestül felforgató forradalmiságot írta zászlajára; hogy minden, ami magát megőrzendőnek véli, s amit a lágymelegek, a gyávák, a konzervatívok, a polgárok megőrizni próbálnak, tehát állam és család, világi művészet és tudomány mindig csak a vallásos eszme és az egyház ellenére, azzal tudatosan vagy öntudatlanul szemben állva maradtak fenn, lévén az egyház vele született törekvése és törhetetlen célja minden fennálló világi rend felbomlasztása és a társadalom újjáalakítása az eszményi, kommunista istenállam, a civitas Dei mintaképe szerint.

Ami érdekes, az mindig egy kicsit hátborzongató.

A megismerés és kifejezés bátorsága: ez az irodalom, humanitás.

Királyok nem ismerik az iróniát, még olyan értelemben sem, mint az ékesszólás egyenes és klasszikus eszközét, hát még bonyolultabb értelemben.

Minden anyag egyaránt rejt életet és halált, mindegyik orvosság és méreg egyben, gyógyszertan és toxikológia tehát egy és ugyanaz, a méregtől meggyógyul az ember, és amit az élet hordozójának vélünk, bizonyos körülmények között egyetlen szemvillanás alatt egy görcsös csapással öl.

A szőlőtermelés és a sajtolás művészete emelte ki az emberiséget a durvaság állapotából, s vezette a civilizációhoz, és még ma is civilizáltabbaknak számítanak, vagy legalábbis számítják magukat a szőlőtermelő népek, mint a bortalanok, például a kimmeriaiak, ami igazán figyelemre méltó. Mert azt jelenti, hogy a civilizáció nem értelem és szépen tagolt józanság kérdése, hanem ellenkezőleg, a lelkesedéshez van köze, a mámorhoz és az üdített érzéshez.

Aminek van formátuma, azt nem nevezhetjük bűnös szenvedélynek. A bűnös szenvedélynek soha sincs formátuma. A rafinált élvezeteknek sincsen.

Valószínűleg bűn és az elégtelenség jele, ha valaki rafinált élvezeteknek hódol anélkül, hogy megfelelt volna az élet egyszerű, természetes adományainak, amelyek olyan nagyok és szentek.

Egy drága halottunk emlékét azzal tiszteljük a legjobban, ha kimondjuk, hogy a bíráló, kritikai elv értelme, oka, célja csupán egyetlenegy lehet: a kötelesség elve, az élet parancsa. Igen, midőn a törvényhozó bölcsesség bírálóan kitűzte az értelem határait, ugyanezen a határon felállította az élet zászlaját, és az ember katonai kötelességévé tette e zászló szolgálatát.

Az emberi megismerés eszközeit és formáit bírálni, érvényességüket kétségbe vonni képtelen, becstelen és gonosztól való vállalkozás lenne, ha valaha is más céllal párosulna, mint azzal, hogy az értelemnek korlátot szabjunk, amelyen nem léphet át anélkül, hogy voltaképpeni feladatát el ne hanyagolná.

Az idő illúzió, lefolyása okban-okozatban csupán érzékszerveink bizonyos berendezésének eredménye, s a dolgok valójában egy álló most-ban léteznek.

Az ott éppolyan, mint az itt, az imént olyan, mint a most és a majd; a tér mérhetetlen egyhangúságában megfullad az idő; a ponttól pontig való mozgás nem mozgás többé, ha egyformaság uralkodik, és ahol a mozgás már nem mozgás, ott nincs idő.

Az időnek - még akkor is, ha szubjektív élményszerűsége gyengül vagy megszűnik - tárgyi valósága van, dolgozik, "időzít", változást érlel.

Veszedelmes lelkiismeretlenség: az időt nem becsülni.

Zavarkeltő körülmények között az ember a maga ügyefogyottságában inkább hajlamos rá, hogy az időt erősen megrövidítve élje át, semmint hogy túlbecsülje.