Thomas Mann

A szerencse és a fellendülés külső, látható, kézzelfogható jelei és szimbólumai csak akkor mutatkoznak, amikor valójában minden már lefelé halad.

Aki jobban szeret, az alulmarad, és szenvedni kénytelen.

Ha az emberi értelem akarja, hogy erősebb legyen a sorsszerűségnél, akkor már erősebb is.

A művészet fölfokozott élet. Mélyebben boldogít, gyorsabban fölemészt.

Az időnek a valóságban nincs tagozódása, az új hó, új esztendő kezdete nem jár mennydörgéssel vagy trombitaharsogással, és még az új évszázad beköszöntésekor is csak mi, emberek lövöldözünk és kongatjunk a harangokat.

Az időnél nincs "voltaképpen". Ha hosszúnak érzed, hosszú, ha rövidnek érzed, akkor rövid, de hogy igazából milyen hosszú vagy milyen rövid, azt nem tudja senki. Egy perc olyan hosszú... vagyis annyi ideig tart, amíg a másodpercmutató egyszer körbejár... ténylegesen a mutató körbejárása, az a mozgás, térbeli mozgás ugyebár? Megállj, vigyázzunk! Az időt tehát térrel méred. De hisz ez olyan, mintha a teret az idővel akarnánk mérni... Hamburgtól Davosig húsz óra, igen, vasúton. De gyalog... gyalog meddig tart? Hát gondolatban? Gondolatban egy másodperc töredékéig.

Ha valakinek van fantáziája, az nem azt jelenti, hogy képes kiagyalni valamit, hanem azt, hogy képes a létező dolgokból létrehozni valamit.

Rosszul gondolkozik az, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel.

Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.