Szobotka Tibor

Az én életemben csak a változás volt állandó - s ez helyesen volt így, szerettem.

Az, ami történik, ritkán mulatságos, s csak attól válik azzá, ha másként mondják el.

Tudtam én azt nagyon jól (...), hogy valami ismeretlen, bizonytalan, ködös felé indulok, hogy a kutya sem vár rám sehol, dédelgetően kitárt karok nem nyílnak felém, s hogy nem azért leszek mostantól fogva magányosabb, mert senki sem kísér a vonathoz, hanem mert azok az újságcímek, amelyeket az első külföldi állomáson rikoltoz majd a rikkancs, semmit sem fognak jelenteni számomra, mert az étlapon, amit a pincér az orrom elé tart, hiába keresem majd a szalontüdőt citrommal vagy a tojásos galuskát, nem lesz rajta, pedig ínyemnek ezek az ízek a megszokottak, ismerősök, s nem látok többet olyan sörösplakátot, amelyen jókedvű öregúr nagyot csíp a habzó korsókat körülhordó fiatal lány arcán. Ki fogja tudni, mi a hosszúlépés, és mi a házmester, melyik borbély fogja a kezembe nyomni a fakereten függő, tépett és ócska vicclapot, és egyáltalán ki fogja mesélni azt, hogy Kohn találkozik Grünnel, és azt mondja...
Hát ez a haza? Az étlap, a borbély, a vicc?
Nekem ez volt, és nem szégyelltem magam érte.

A férfiasság amúgy se más, mint a nők döntésének higgadt, magabiztos és fölényes elfogadása.

Nem a csillagokban hittem én, ahol meg van írva az emberek sorsa előre, hanem magamban, jellememben, adottságaimban, amelyek úgy hatnak, hogy egyazon helyzetben csak egyféleképpen tudok cselekedni, de ugyanakkor a révükön mindig is csak egyazon helyzetbe kerülök.

A szegény ember lakása - ezt különben is tapasztaltam - nem otthon, csak arra alkalmas, hogy a szegény ember munkája után lefeküdjék benne. Otthona csak a gazdagoknak van.

A nők számára semmi sem igazán jelentéktelen, ami rájuk vonatkozik, vagy akár csak távoli kapcsolatban áll velük, s évek múltán is mindenre emlékeznek.

A világ csakugyan nem dől össze semmitől.

Szeretlek, szeretlek. Nem is csak úgy, mint férfi a nőt, mint férj a feleségét, hanem mint vízbe fúló a megmentőjét, mint az olyan vízbe fúló, aki már évek óta rúgkapál, és a megmentője évek óta húzza-vonszolja kifelé.

Ha a holtomiglan-holtodiglannak volt valaha értelme, és valaha biztos volt, mi élő tanúi vagyunk annak, mi maradt meg ebből az értelemből, s talán egyszer holt tanúi leszünk annak is, hogy az igazi szerelem a halálon túl is tart és él.