Szeifert Natália(18 idézet) |
A decemberben leggyakrabban elhangzó beváltatlan ígéret: karácsony előtt még összefutunk.
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
Mindig úgy sajnálom, mikor véget ér a Karácsony. Sőt, egy kicsit azt is sajnálom, amikor már történik. Várni szeretem.
Újabban néha én is randizok. De nem sok jóval kecsegtet, hogy ha beszélgetsz tíz percet valakivel, az alatt bőven kiderül róla, hogy egyszerűen buta. Nem az esze, talán, hanem a szíve az, ami nincs a helyén. De ez, persze, butaság. Buta pasik rohangálnak a Világban, és szidják a szőke nőket. Ők az igazgatók, főorvosok, menedzserek, területi képviselők, szakemberek, satöbbik.
Azok a szülők szoktatják a gyereküket arra, hogy írjon a Jézuskának levelet, akik év közben nem érnek rá kifigyelni, hogy mire vágyik a gyerekük.
Úgy kell vágyni néha, mint egy falat kenyérre. Ilyenkor másnak nincs is értelme, csak önmagában a vágyásnak. A tárgy mellékes, az idő begörbül, a Végzet az ablakpárkányon könyököl és elhalványul, a hajszálrepedések csigavonalakká rendeződnek a falon, és akkor semmit, de semmit nem lehet, sőt nem szabad csinálni. A cselekvés a legdurvább megsértése a vágynak.
Kigyógyfűrészelem magamból a téves részeket. És nem hatódom meg könnyen már se bűnbánattól, se szép szavaktól.
Az agyunkkal marjuk szét ezt a világot. A jelentéseink élével metsszük ki a szívét, precízen.
Bosszant, hogy néha megkérdezem, hogy van-e elég időm mindenre. Nincs szükségem időre. Ahogy neked sincs. Nincs szükségünk ugyanis mindenre. Minden megvan, amire szükségünk lehet. Már rég megvan.
Szerelmes vagyok a szomorú szemeidbe, és minden vágyam, hogy felvidítsalak, és lehet, hogy akkor, ha vidámabb szemed volna, kiszeretnék belőled, ettől újra szomorú volnál, s újra beléd szeretnék.
Úgy sétálni egy este kart a karba, hogy a kirakatok fénye néha megvilágít, a lámpa alatt nem állni meg, a léptek összecsengnek kényelmesen, igazodni sem kell, mert neki is pont úgy jó, koppanni a cipőknek, vagy csoszogva, szinte lustán ringani a járdán, együtt menni, lenni az együtt kedvéért, minden jobb dolgunkat félretéve, talán fecsegni könyvekről, vagy hanyagul szapulni politikát, lelkesedni valami semmiségen, terveket szőni (repülőszőnyeg), vagy hallgatni utcazajt, vagy hallgatni, hallgatni az én kedvemért, a kettőnk kedvéért. Az volna jó.