Szeifert Natália(28 idézet) |
Ez a baj ezekkel, ezekkel a felnőttekkel, főleg a tanárokkal, mindig várnak valamit. Plusz cifrázzák. Készülhetnének a legrosszabbra, és akkor apró meglepetések érnék őket, de nem, ők folyton várnak tőled valamit.
Mindig a nagyobb testvérnek van előbb magnója, irigylem, de előbb-utóbb úgyis minden az enyém lesz. Mire az enyém lesz, már pont nem kell, na persze, mi az, hogy divat. Az az, hogy amikor rájövök, hogy nem is kell, addigra lesz valamim. Húgnak lenni, kisebb testvérnek lenni erről szól.
Az az igazi szegénység, ha valaki már álmodni sem mer, mondja anya, én meg rögtön sajnálni kezdem azt a valakit. Elképzelem, két nagy nyomorúságos szem, lefelé biggyedő száj, olyasvalaki ő, aki aztán igazán, de tényleg és nagyon szegény, hiszen álmodni nem kerül semmibe.
Azt kívánom, hogy amibe belefogok, az mind sikerüljön, ha igazán akarom, és mindent megteszek érte. Ezt kívánom magamnak a tizenharmadik születésnapomon is, de minek egészítem ki ezzel a kitétellel, hogy mindent megteszek érte, nem tudom. Nálam valami ilyesmit jelenthet a becsületesség.
Jó lehet egy fáról elnevezett utcában lakni, biztos sokkal jobb, mint olyanban, amit ismeretlen halottakról neveznek el.
A földgolyó egy úthálózatokkal beszőtt labda, akármeddig tudom pörgetni a talpam alatt, erős, rugalmas léptekkel akárhová el lehet jutni.
Ha akarom, a lábam bárhová elvisz, bárhová eltekerek az út szélén, benne a puha tájban, mindenhol otthon vagyok benne.
A huszonnégy órás műszakok egyetlen értelme a naptár értelmetlensége. A normális emberek naptárának értelmetlensége. Nincs többé olyan, hogy hétfő, ez lenne a félig teli pohár. Minden nap hétfő, ez a félig üres.
A fájdalom a test csaholó házőrző kutyája, és ezt a kutyát mérgezzük mi meg. Úgy mondjuk, hogy adunk egy kis gyógyszert. Megnyugtatjuk magunkat, hogy azt adunk.
Ha sokat vagy egy helyen, ha feküdnöd kell és mindig ugyanabból a szögből látod a dolgokat, meglátod az igazi mintázatukat, mint ahogy a felhőkbe belelátod a formát.
A decemberben leggyakrabban elhangzó beváltatlan ígéret: karácsony előtt még összefutunk.
Abban a pillanatban, amikor meghal valaki, hirtelen ránk zuhannak a többletjelentések, minden mondata, szava, gesztusa felértékelődik, és ezzel együtt gőzbe von a lelkifurdalás, a gyötrelem a kimondatlan, a pótolhatatlan, a megismételhetetlen miatt, nem mondtam el neki vagy nem mondtam elégszer, nem kérdeztem meg, nem voltam ott, nem öleltem át, nem hívtam meg egy sörre, nem veregettem hátba, nem hívtam fel, és már soha többé nem is tehetem, és aztán eltelnek ezek a pillanatok, enyhül, csillapodik az önvád, és lassacskán minden visszatér a szokásos medrébe, megy minden tovább - ugyanúgy -, a következő halálig.
Mindig úgy sajnálom, mikor véget ér a Karácsony. Sőt, egy kicsit azt is sajnálom, amikor már történik. Várni szeretem.