Szeifert Natália

Mondogatom, hogy ne sírj, egy igazi barátot nem lehet elveszíteni - és közben tudom, hogy el lehet.

Az élet az, ami két olvasás között van.

Az a szabadság, ha bármelyik pillanatban kész vagyok felégetni mindent.

Szeretném egyszer látni kívülről, föntről, hogy miféle settenkedő módban, milyen kacskaringós utakon érkezik el hozzám az a pillanat, amikor - sokszor mélyen fájdalmas élményként, de mégis visszavonhatatlanul - lemondok valamiről, feladok valamit, talán legpontosabban úgy mondhatom, hogy elveszítek valamit.

Aki meg akar halni, és belegondol ebbe, az nem akar meghalni - aki viszont csak arra gondol, hogy halott szeretne lenni, az.

Vannak emberek, akik 365 napon át, minden egyes napon képesek csinálni valamit, és most nem a puszta élésre gondolok, habár a magam részéről azt is kiemelkedő teljesítménynek gondolom, hanem mondjuk futni egy kört a Margitszigeten vagy elkészíteni egy fotót, ezért 365 napon át minden nap gondolok rá, hogy csinálnom kéne egyszer az életben 365 napon át minden egyes nap valamit.

A magukat tévesen íróknak tartó szerzőket arról is könnyű felismerni, hogy minden korban szerettek/szeretnek pályatársaiknak képzelt valódi írók halálának fekete fényében fürdőzni.

Az vagy, amire ráérsz.

A szem a lélek trükkje.

Életem: zöldellő kertben monokrómban fényképezni a ruhacsipeszt.

Hány fel nem tett kérdést, hány úgy-teszek-mintha-nem-tudnám-de-tudom dolgot bír ki egy emberi kapcsolat?

Döbbenetes gyorsasággal tud szétfoszlani minden valaha kapott dicséret, bók, elismerés értéke, amikor szembesülsz azzal, hogy ki/mi kapta meg ugyanazokat - ugyanattól.

Talán mindnyájunkban ugyanakkora szeretet van, mint amekkora éhség rá.

Bárhol otthon vagyunk egy jó könyvvel.

Alvástalansággal zülleszteni a testet az öngyilkosság egy formája.