Szabolcsi Erzsébet

(16 idézet)

1954. április 14. — 2015. október 19.
költő, műfordító, tanár

Figyelés

Zárt szobádba kopogtatok,
csendedbe lépnék, nem tudok,
szólítanálak, nem lehet,
elrejtetted a lelkedet.

Kölcsönkértem a
kabátod, hogy közelebb
legyek a bőrödhöz.

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában.

Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.

Add meg a hangot,
s én zenévé varázslom
hangulatodat.

Csak dal vagy.
Néhány ütemnyi megható zene.
Csak könny vagy.
Az emlék fájdalmas üzenete.

Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamuba sült fájdalommal,
friss idővel vagy múlttal,
ezerarcú szép titokkal.

Ne szólj, szól helyetted a csend.
Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj, hívnak az álmaink.
Ne keress, hisz úgyis ott vagyok.

Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?

Sosem láttalak.
Arcod mégis ott ragyog
szemem tükrében.

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom