Szabó Lőrinc

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
kvart lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Öt napja, öt éje... Az orgona kezdte,
s azóta csupa fölszakadt
sajgás vagyok, álom és csupa zsenge
sóvárgás, néma indulat,
s az hangot követel, éneket,
zengőt, emberit, édeset,
mintha enélkül - így fenyeget -
nyomtalan halnék szét az egekbe,
ahogy a májusi orgonaszag.

Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél.

Sírok -
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok -
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet.

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?
Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk
a virágok közt, ahogy hemperegve
ölelkezünk a langyos levegőben!

Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?

Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek.

Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissitő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!

A magam katonája lettem,
vállalom a harcot, ha kell;
fütyülök minden kínra és csak
lelkem nyugalma érdekel.

Az élet - mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Röpűlne a testem,
kalandor a lelkem,
de láncraverten
a vágy mit ér.

Bitang napok, kegyetlen kölykei
az időnek,
rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, -
hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?
Akkor se, ha már nem kell?... Vagy csak akkor?!

Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok.

Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.