 | Szabó Lőrinc(151 idézet) |
Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?
Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk
a virágok közt, ahogy hemperegve
ölelkezünk a langyos levegőben!
Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
mindig mutat valahol a világ
s mindig elkap, bár kereső szememnek
tévedései is hozzád vezetnek.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissitő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
A magam katonája lettem,
vállalom a harcot, ha kell;
fütyülök minden kínra és csak
lelkem nyugalma érdekel.
Az élet - mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.
Bitang napok, kegyetlen kölykei
az időnek,
rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, -
hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?
Akkor se, ha már nem kell?... Vagy csak akkor?!
Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,
azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.
Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.
Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Kire számíthatok, ha nem magamra,
a bizonytalan és nyugtalanra,
testemre és lelkemre, két szegény
szolgámra, aki egyetlen hatalmam,
katonaságom, népem, birodalmam?
Szeretnek.
Óh milyen könyü a világ!
A csillagos ég ringat a karjaiban,
lábam alatt szinte muzsikál a föld.
Ma már megint
egyre gondolnak ajkaink,
messziről érzem közelét,
véremben hordom gyönyörét,
a percet, melyben megszakad
s egyetlen álló pillanat
lesz a jövő...
A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
a legodaadóbb, istenitőbb,
az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
az, amelyben két világ egy zene.