Szabó Balázs Bandája

A másik szobában senki van, csöndet csinál,
elszökik a napfény, mászik a ház falán,
anyám a konyhában a boldogságot főzi,
apám a kertben felszállásra vár.

Akarok szaladni, én is énekelni,
megállni mellette, bőszen integetni:
engem is vigyetek, messze, kicsit pihenni!
De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár.

Megállsz a sarkon éppen háttal az esti képnek,
Elnézhetlek, milyen szép vagy,
Most már így, hogy nem enyém vagy.

Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér,
és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén,
aztán napokig felém se néz, papírhajókon él,
majd elhozza lopott kincseit, egy pillantásodért.

Gyerek vagy még, s mégis szinte készen
A ránc, szemednél bujkáló mosoly,
Ujjad végén a Nap már felnézhet,
Hátad ívén elfutnak folyók.

Fönn van a sorsunk az ég tetején, nappal ki sem derül,
csak éjszaka látni fényeit, mikor a józanság szenderül,
aztán reggelre lehull az ég, és hajtogat másikat, kék
színű ábrándokat, fehér bárányokat.

Megyek most az úton, látod, dagasztóban élek.
Házi lélek sül a testben, megeszik, ha kész lesz.
Itt pult fölött hajolva meghízott önérzet,
Nem hiszem el senkinek, hogy épp csak ennyit érek.