 | Szabó Balázs Bandája(9 idézet) 2009-ben alakult magyar zenekar |
Tudom, én vagyok itt magammal szemben,
magamat megfigyelve egy én korú testben,
egy fűszálnyi részen eldideregve
várjuk a végét, én, meg a tettes.
A szárítókötél nem tart meg senkit,
Akik kapaszkodnak, markolják a semmit.
A belső idegek kiürülnek reggel,
Ahogy álomból fölébredve tanulod a tested.
Igazságos lógás, idétlen tervek,
Valaki titkos kézzel teregeti a percet.
Nem számít, honnan jöttél, nem érdekes, merre,
Csak 21 gramm, ennyit nyom a lelked.
Lapozgatom az éveket, és az írott sorsom szétpereg,
a sorok között olvasok, bujkálok, kardozok, elfogyok,
hiába minden félelem, az elme harcos és nem felejt,
itt dadogó a csend, ott ragyogó a rend,
csak nézem föntről a két kezem, hogyan deríti föl a képtelent,
hogy kutatja, hajtja lapjait, hátha megtalálja titkait.
A másik szobában senki van, csöndet csinál,
elszökik a napfény, mászik a ház falán,
anyám a konyhában a boldogságot főzi,
apám a kertben felszállásra vár.
Akarok szaladni, én is énekelni,
megállni mellette, bőszen integetni:
engem is vigyetek, messze, kicsit pihenni!
De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár.
Megállsz a sarkon éppen háttal az esti képnek,
Elnézhetlek, milyen szép vagy,
Most már így, hogy nem enyém vagy.
Nézd csak, az álmom a szél viszi épp, kezem oda föl sem ér,
és üveggolyókon táncol el, a végtelen szőnyegén,
aztán napokig felém se néz, papírhajókon él,
majd elhozza lopott kincseit, egy pillantásodért.
Gyerek vagy még, s mégis szinte készen
A ránc, szemednél bujkáló mosoly,
Ujjad végén a Nap már felnézhet,
Hátad ívén elfutnak folyók.
Fönn van a sorsunk az ég tetején, nappal ki sem derül,
csak éjszaka látni fényeit, mikor a józanság szenderül,
aztán reggelre lehull az ég, és hajtogat másikat, kék
színű ábrándokat, fehér bárányokat.