Stephen King idézetei a halálról

A halottak árvák. Nincs más társaságuk, csak a csönd, olyan, mint a lepkeszárny.

A haláltól is megcsömörlik az ember.

Semmi bizonyíték nincs arra, mi vár ránk a halál után: semmivel nem támasztja alá a tudomány, csak a puszta ígéret van, és a szükségletünk, hogy higgyünk abban, mindennek van értelme.

A halál néha természetes jelenség, könyörületes, mert véget vet a szenvedésnek. De túl gyakran előfordul, hogy orgyilkosként tör ránk, tele értelmetlen kegyetlenséggel, az együttérzés minden nyoma nélkül.

Nincs semmilyen véleményem a túlvilági életről. Se pro, se kontra. Úgy vagyok vele, majd megtudom, amikor odakerülök, és ez nekem elég.

Mindnyájan meghalunk. A világ is egy nagy elfekvő, csak friss a levegő.

Ugye tudod, mit szoktak mondani egymás közt az anyák. Ennek könnyű szülése volt, annak nehéz. (...) Hát így van ez a halállal is.

Akiket legjobban szeret az Úr, azokat szólítja magához a leghamarabb.

A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta... Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?

A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.

Eltűnt a fény, (...) csak az idegvégződések üres, tébolyult rezgése működött tovább, mely nem áll meg, csak órákkal a halál után. (...) Futásnak eredt, és csak rohant lélegzet nélkül... legesleginkább a végső iszonyat elől - ez volt a sápadt fényben rezgő utolsó gondolat, mely sebesen oszlott semmivé az örökkévalóság sötét csatornájában, hogy ne maradjon utána, csak az idegek üres, tébolyult zümmögése.

Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról (...), többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.

A halál csak átmenet, egy hely, ahol várni kell, ahogy az öltözőben várunk, mielőtt kimennénk játszani.

Nincs mitől félnie, az idő csak legenda, a halál csak álom, és minden rendben van.

Az ember először attól fél, hogy meghal, aztán attól, hogy mégse.