 | Stephen King(527 idézet) |
Az ész majd visszatérhet, ha szükség lesz rá; a képzelet is visszajöhet, ha szükség lesz rá. Jelenleg a test van soron, a test pedig azt mondja, vacsora.
Az élet nagyon szomorú tud lenni, és általában az is. Az emberek úgy tesznek, mintha ez nem így lenne, és hazudnak a gyerekeiknek (...), azért, hogy ne ijesszék el őket és ne ábránduljanak ki, pedig igen, az élet szomorú tud lenni.
Van valami erő, amely megóvja a részeg fiatalokat - a legtöbb részeg fiatalt - attól, hogy balesetet szenvedjenek, amikor hazafelé tartanak az iskolai bálból vagy első rockkoncertjükről. Ez az, ami megóvja a legtöbb repülőt a szerencsétlenségtől még akkor is, ha valami elromlik. Nem mindegyiket, a legtöbbet.
Azoknak az embereknek az életében, akik a saját erőforrásaikra vannak hagyatva, elkövetkezik egy pont, amikor megszűnnek élni, és kezdenek csupán túlélni.
A gyászoló a kezdet kezdetétől ösztönösen menekülni akar onnan, ahol a dolog történt - de ha enged ennek az ösztönnek, az a legtöbb esetben rendkívül károsnak bizonyul, mert fölöttébb kétes értékű luxus az, ha az ember lemond a megváltozott valósággal való szembenézésről.
Ha az ember öregszik, az emlékezet önvédelmi rendszere apránként éppúgy felmondja a szolgálatot, mint testének többi része, és egyszer csak kísérteties biztonsággal idéződnek fel helyszínek, arcok, események. Pasztellszínűvé fakult emlékek felragyognak, színeik ismét élethűvé válnak, a hangok eredeti tisztaságukban szólalnak meg, nem vegyül már beléjük az idő múlásának repedten kongó visszhangja.
A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.
Azokból, akik nagyon sokáig betegek, gyakran válik követelőző, utálatos szörnyeteg. A türelmes, szentként viselkedő beteg legendája romantikus képzelgés, semmi egyéb. Mire az ágyhoz kötött beteg fenekén megjelenik az első felfekvés, addigra gonosz is lesz, belemar mindenkibe, és átragasztja másokra a maga nyomorúságát. Ő maga persze nem tehet erről, de ez nem változtat az érintettek helyzetén.
Mi a múlt? Csak annyi, mint a koporsótalp léce; az ember megragadja, felemeli, és aztán lerakja.
Az emberi lélek talajában vannak rozsdás, félig elásott titkok, amelyekhez az ember kényszeresen vissza-visszatér, és rángatja őket, hiába sebzik véresre a bőrét.
A halál ott ólálkodik mindenütt: a földimogyorós zacskóban, a félrenyelt húsfalatban, a kezed ügyébe eső cigarettás dobozban. Ő mindig ott van a közeledben; ahány ellenőrzőpont csak van a halandó és az örökkévalóság között, Ő ott áll mindegyiknél. Rozsdás tű, mérges bogár, áram alatt lévő földelt vezeték, erdőtűz, görkorcsolya, amelyen a hülyönc kis kölykök egyenesen beleszáguldanak a forgalmas útkereszteződésbe - neki mindegy.
