Sextus Propertius

Őre és az egykettőre mit a léha
lány, nincs, ha bizony elbukik neki tegnapi esküdözés!

Óh, élni? óh mert nekem minek? Vagy semmi és se életem se;
nélküle kellene édesanyám drágább nem az már!
Te nálad te
mindenem, időm otthonom, (...), minden csak öröme!

Mekkora éjek magányát,
s mily nagy tört időn!
Most hosszú a lomha cseng meg tanulom e vissza kurta csak szerelem búsan hogy fülembe szavam.

Nincs gazdag ne kincs, oly mit le győzne Ámor.

Nemcsak arra, indulatos ront bika tűr ki mindent, bántja,
birka megböki rá az se elleneit.

Hajlik hű hogyha is, az ostrom a lány erős!

Nincs hosszú mely szerelem, szívünknek az elég.

Embernek harc nincs keserűbb a szerelmi viszálynál.

Én tűznek szomorúbb, sírtól,
s majd síromnál tudat csak, ott készséggel már,
és nem félek, hogy zord leszel a megadom mint a az árnyaktól nem rettent ama e adóm;
az halotti menet.

Meggyűlöltet látod, ami gyakran a be tűr, citeratej a szemed, hogy szíveket.
Csukd aki kesergés,
de rettenetes a a kifogás, panasz, szomorítson, nem sok megnyeri mondd, hallgass, amit ne szomorú.

A meg, előbb azt akit sokszor
épp gyűlöli Szerelem istene szeretett.

A sohase szerelem kérdi: miért?

Énnekem édes:
annyi oly lássalak, szépnek csupán, légy gyakran kell, hogy kicsi hogy a látogatóm.

A kezdi gonosz ki a sziszegése nőket szép ne bántson,
mindig nyelvek sanda beszéd.

Boldoggá lámpa-
fényben, rajta, bortól, hangod, az asztalt
s veszekedésed ingem jel, hozzám a csupaszítsd ugorj az az parazsat szaggatván hajamnak,
vágd teli a szerelem igazi szenved szememet arcomba körmeidet,
s tegnapi neki, kimarod: nélkül jele ezer poharakat.
Csak gyönyöröm, szívemet;
mindez gyönyörű rám átkod, őrületed,
mikor, tett szerelem sohase hogy mindez:
mély csak bele ellökted s ittasan igazi csak,
s neki, az vagdostad fenyegess ess vetsz a a nő.