Sally Rooney

Egyes valóságok valószerűtlen hatást keltenek.

Sokáig egész boldogok voltunk, akkoriban nem is igazán gondoltam rá. Tudod, ha az ember szerelmes, nem igazán gondol ilyesmire.

A "kedvesség" vajon csak a behódolás egy másik neve konfliktus esetén?

Az anyák profitmotiváció nélkül, önzetlenül nevelnek gyerekeket, ami bizonyos szinten látszólag ellentmond a piac követelményeinek, ugyanakkor valójában az a funkciója, hogy ingyen biztosítson munkásokat. Igen, a kapitalizmus profittermelésre használja a szeretetet.

A kapcsolatunk olyan volt, mint egy Word-dokumentum, amelyet együtt írunk és szerkesztünk, vagy mint egy hosszú közös vicc, amelyet senki más nem érthet.

Mostanában néha úgy érzem, mintha a szemem láttára tűnnél el.

A halált kapcsolóként képzeltem el: kikapcsolja az összes fájdalmat és zajt, kiradíroz mindent.

Mindig mi döntjük el, mit hangsúlyozunk, ebből áll az írás.

Nem terveztem el, hogy novellát fogok írni, csak egy idő után észrevettem, hogy nem ütögetem az entereket, és a sorok egész mondatokká állnak össze, és úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a prózában.

Mint mindig, ezúttal is jól érezhetőn elfordult bennem egy kulcs, de ezúttal utáltam a kulcsot, utáltam, hogy bármi felé megnyílok.

Az ember azt hiszi, képes kezelni ezeket a helyzeteket, aztán megtörténnek, és rájön, hogy rosszul hitte.

Szeretnék megszabadulni a fájdalomtól, ezért követelem, hogy mások is fájdalmak nélkül éljenek, megszabadulhassanak a fájdalomtól, ami az enyém, és ennél fogva az övék.

Valaki egyszer elkészítette ezt a padot, amelyen ülök. Valaki lecsiszolta a fát, lelakkozta. Valaki elhozta a templomba. Valaki leburkolta a padlót, valaki beépítette az ablakokat. Minden téglát emberi kéz tett a helyére, minden vasalatot minden ajtón, minden útburkolatot odakint, minden égőt minden utcai lámpában. De amit gép épített, valójában azt is ember hozta létre, az, aki a gépet megépítette. Magukat az embereket is más emberek hozták létre, akik küzdenek, hogy boldog gyerekeket és családokat teremtsenek. Engem, az összes ruhámat, ami rajtam van, minden szót, amit ismerek.

Az életem tele lesz hétköznapi szenvedéssel, amiben nincs semmi különleges. A szenvedés nem tesz különlegessé, és az sem tesz különlegessé, ha úgy teszek, mintha nem szenvednék. Ha beszélek vagy akár írok róla, attól a szenvedés nem válik hasznossá. Az sehogy sem érhető el.

A várakozás már nem is várakozásnak tűnt, egyre inkább úgy éreztem, mintha egyszerűen ez lenne az élet: figyelemelterelő feladatok végzése, miközben továbbra sem történik meg az, amire várunk.