Rudolf Carnap

A modern fizikus tudja, hogyan használja a kalkulusban szereplő szimbólumot olyan előrejelzések levezetésére, amelyeket megfigyeléseinkkel ellenőrizhetünk. (...). Így a fizikus, bár állításai nem fordíthatók le a hétköznapi tapasztalat nyelvére, igenis érti a Y szimbólumot és a kvantummechanika törvényeit. Birtokában van annak a fajta megértésnek, amely egyedül fontos megismerés és a természettudomány szempontjából.

Mi marad meg egyáltalán a filozófiának, ha minden olyan állítás, amely közöl valamit, empirikus természetű és a ténytudományokhoz tartozik? Nem állítások, nem elmélet, nem is rendszer, hanem csak egy módszer marad, nevezetesen a logikai elemzés módszere.

Kétségtelen, eredetileg minden szónak van jelentése (...). A történeti fejlődés folyamán azonban a szavak gyakran változtatják jelentésüket. Néha még az is előfordul, hogy elveszítik jelentésüket anélkül, hogy újat nyernének. Ezáltal jönnek létre azután a látszatfogalmak.

Ha nincs kérdés, akkor még egy mindentudó lény sem tud válaszolni.

Vannak olyan állítások, amelyek már kizárólag a formájuk alapján igazak (...) - ezek semmit sem mondanak a valóságról. A logika és a matematika formulái ilyen típusúak; önmaguk tehát nem faktuális kijelentések, hanem csak az ilyen kijelentések átalakítására szolgálnak.

Az elmélet nem lehet "puszta kalkulus", hanem rendelkeznie kell interpretációval, amely révén a természet tényeire alkalmazható.

A metafizikai (látszat-) állítások nem írják le sem a fennálló (...), sem a fenn nem álló (...) tényeket: nem a tényállások bemutatására szolgálnak, hanem az életérzés kifejezésére. Talán feltételezhetjük, hogy a metafizika a mítoszból fejlődött ki. A gyerek dühös a "gonosz asztalra", amely megütötte; a primitív ember a földrengés fenyegető démonának kiengesztelésén fáradozik, vagy hálatelt szívvel imádja a bő termést hozó eső istenét. Ilyen esetekben a természeti jelenségek megszemélyesítésével állunk szemben, amely mintegy költői kifejezése a környezettel szemben táplált emberi érzelmeknek.

A metafizikusok zeneileg tehetségtelen muzsikusok. (...) Erősen vonzódnak a teoretikus közegben végzett munkához, a fogalmak és gondolatok összekapcsolásához. De ezt a hajlandóságukat nem a tudomány területén váltják tettekre, másrészt pedig kifejezési igényüket nem a művészetben elégítik ki, összekeverik a két dolgot, és olyan produkcióval állnak elő, amely semmi a megismerés, és elégtelen az életérzés vonatkozásában.

Ha valami elvileg túl lenne a lehetséges tapasztalaton, akkor nem lehetne sem elmondani, sem elgondolni, s kérdéseket sem lehetne feltenni vele kapcsolatban.