Romain Gary

A fennszárnyalás vágyával a szívben minden szakadéknak és bukásnak tetszik.

Az élet fiatal. Öregedve tartammá alakul, idővé válik, búcsúvá. Mindent elvett, és már nincs mit adnia.

Ruha teszi az embert, mondják, de nem kevésbé igaz, hogy a kor a legjobb szabó, az érettség látszatát kelti.

Az öregebbeket mindig úgy tekintettem, mint akik már nem számítanak, bölcs tanácsaik úgy szálldosnak szerteszét, ahogy a száraz falevelek hullanak a fáról, mely méltóságteljes ugyan, de már nem kering benne éltető nedv. Fiatalon hal meg az igazság.

Még ma is arról álmodom ugyan, hogy a boldogság kertjévé alakítom a világot, de már tudom, hogy nem az emberszeretet vezérel, hanem a kertszeretet.

A művészet elkerülhetetlen vereségek sorozata.

Ha az ember meg tudna halni a szégyentől, már rég kihalt volna az emberiség.

Olyan örömöket és barátságokat tartogat az élet, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Mindkettőnknek az kell, hogy felejtsünk, ideiglenes menedék kell, mielőtt tovább cipeljük poggyászunkat, a semmit. (...) Két menekülő, akik magányukkal támogatják egymást.

A humor a méltóság támasza, fölényünket hirdeti mindazzal szemben, amit a sors ránk mér.

Kellett nekem, hogy rád akadjak,
Kellett, hogy megkedveljelek,
Hogy együgyűn mindent bevalljak,
S hogy büszkén ne hallgass te meg.

Kellett nekem beléd szeretnem,
Kellett, hogy meggyötörj,
Hogy bálványozzalak szívemben,
S hogy te viszonzásul megölj.