Rakovszky Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsa

(69 idézet)

1950. december 4. —
magyar író, költő, műfordító

Figyelés

Könyvek

Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget.

Tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift... Mégiscsak érdem,

azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt

nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben.

Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.

Mint akit álmában már-már beért
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.

Minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt
- elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért,
kiégett szobabelsőt - vagy akár az egérét
a macska karma közt - ezt menti, hogy leforog mind
nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban?

Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember - erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik - amiket úgy szeretnek
belékeverni - szép, szép, csak épp a lelked ellen
- vagy nevezd, aminek akarod - nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni... Másrészt nem rabság minden érzés?

Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre - a társadalom? a család?
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? - ezt a fekete lánc-
reakciót, a rosszat...

Olyan mindegy ugyan. A lavinát
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át...
Hogy képzeltem: talán mi...?
Csúszik velünk is lejjebb a világ -
ki bír útjába állni?

Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid
szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik
kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped
a földfelszín fakón. A gabonaövezet
csúszik észak felé, a búzatáblák helyét
gyapot hódítja el rendre. A sarki jég
homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,
a túlkelt óceán a partra árad...
Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,
mi, egynéhány túlélők, a szabvány szenvedésben
mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára.

Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.
Világosan-sötéten ragozza az alapszínt
fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik
a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.
Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony
alátéten lilásfekete denevér-
melltűk sora sötétlik.

A növény is érez,
mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:
könnyen azonosítja társának gyilkosát a
sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,
s elhúzódik előle hangtalanul sikítva.

Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott."Addig örüljön"
mondom neki, "amíg zöld. Amit ott lát
a ládában - lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna -
ma még csak egy szeplő van rajta - holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.
Dobhatja ki. (...)
Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is." Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.

Két hete nem esett... Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-
készlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem.

Mikre vissza nem emlékszik az ember,
mikor már arra sem, hogy hova tette
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt!

Szólj már rám ne nézd el
némán hogy megcsalódjam
időben légy kegyetlen
ne hagyj remélnem újra
rohannom esztelen kört
fáradt vagyok ne engedj.

Már augusztus megint, az ég
napszúrást ontó tompa gyöngyház.
(...)
Vattacukor hőség az utcán, minden
áttetsző, olvadékony.
Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek
égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak.
Sötét udvar kútjából a tévéfilm
hangjai, mert nyitva minden ablak.

Bár még természetét a változásnak
nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy
ridegebb szürke monotóniát, vagy
színgazdag drámai borzalmakat
érünk-e. Részei sorban lejárnak
a kornak, el hol itt, hol ott akad,
s minden megoldás (érezzük mi is
idegeinkben) ideiglenes.

S a várakozás súlyától beomlik
megrendült jelen-tudatunk. Ami
még itt van, látható-tapintható, mint
múltat gyanítjuk máris múlani.
De ami így aligha folytatódik,
lenni mintha másként se bírna, míg
véletlen egyikünk rá nem hibáz
egy változatra: ez lesz, ami lesz.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom