Rakovszky Zsuzsa

Rakovszky Zsuzsa

(39 idézet)

1950. december 4. —
magyar író, költő, műfordító

Figyelés

Könyvek

A puszta érzések ritkán elég erősek hozzá, hogy döntéshelyzetben rájuk lehessen hagyatkozni.

Manapság csak a buta emberek tudják magukról, hogy kicsodák!

Tudom, hogy egyesek szívesen visszahoznák a sötét középkort, pedig az életnek a törvénye a változás! Nemcsak a természetben, hanem a társadalomban is!

Keserves tapasztalataim arra tanítottak, hogy ne bízzak a jó dolgok tartósságában.

Az elszórt csillogások a félhomályban mintha valamire készülődnének, valamit ígérnének - mintha máris karácsony lenne.

A Jóisten (...) biztosan nem engedné meg a szenvedést, ha nem válna hasznunkra.

Csak akinek nincsenek érzései, az tud mindig olyan okos meg kimért lenni.

Gyerekkorom óta úgy érzem, léteznek valamilyen játékszabályok, valamiféle közös tudáskincs, amelynek a valóságos emberek birtokában vannak, de velem elfelejtették megosztani ezt a tudást, vagy nem figyeltem oda, amikor kellett volna, esetleg merő rosszindulatból elhallgatták őket előttem. Így aztán máig sem tudom, hol húzódnak azok a láthatatlan határvonalak, amelyeket nem szabad átlépnem, mert ha mégis, akkor menthetetlenül lelepleződöm: a "valóságos" emberek társadalma mindörökre kivet magából.

Minden erős érzés, bármiféle szenvedélyes korlátoltság, mondhatni, egész világot hoz létre önnönmagából saját tájakkal és tárgyakkal - a szomorúság fái, a lemondás utcaszögletei, a szenvedélyes vágyakozás macskaszagú folyosói! -, aztán az érzés alanyát visszahelyezi ebbe a világba, amelybe, csodák csodája, olyan pontosan beleillik, mint gomb a gomblyukba...

Minden úgy jó, ahogy van:
ez a szem nézete. Holott az agyban
egy végtelen védő- és vádbeszéd
folyik egyszerre s szortírozza szét
- melyik ki mellett szól - a képeket.
Egy csont-jég laboránsnő méreget
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
fekete logika - érv-ellenérv -
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.

Most mondd: ha már csak egymást öli két
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
egy gyűlölt arc világlik?

Mondják, öregségünkben emlékezetünk is szemünk példáját kezdi követni, amely a közvetlen közelből elébe táruló dolgokat mind homályosabban, elmosódó foltokban látja, a távoli tárgyaknak azonban legapróbb részleteit is híven megmutatja, olyannyira, hogy ha örökösen e távoli tárgyakra szegeznénk tekintetünket, akár azzal is ámíthatnánk magunkat, hogy képességeink az idővel nemhogy hanyatlanának, hanem inkább még erősödnek is. Éppígy emlékezetünk is előrehaladott korunkban tétován, mintha esti szürkületben, tapogat csak a tegnapi nap eseményei, nevek s arcok után, melyek csak az imént akadtak utunkba legelőször, holott gyermekségünk s kora ifjúságunk képei tisztán s árnyéktalan világossággal állanak előttünk.

Nincsen biztosabb gyilkosa a reménységnek, mint az, ha a sors szeszélye egy szempillantásra megvillantja előttünk elérhető közelségben azt, amire vágyakoztunk, majd midőn kezünket nyújtanánk érte, elkapja előlünk és elérhetetlen messziségbe rántja.

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.

A vénkor udvara felett
a gyermekkor holdja mind fényesebb,
nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
soha nem gyógyul be a régi seb.
Azt szeretem, akit mindig szerettem.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom