Rabindranath Tagore

Az ember története türelemmel várja a megbántott ember diadalát.

Az elme, ha csupa logika, olyan, mint a kétélű kés; megvérzi annak a kezét, ki forgatja.

Zengjük el hát utolsó dalunkat és váljunk el!
Feledd el az éjt, ha már elmúlt az éjszaka!
Kit igyekszem ölelő karjaimba zárni?
Álmokat sohasem lehet fogságban tartani!
Mohó kezeim az ürességet szorítják szívemre és ez megsebzi keblemet!

Az Emlékezet, e papnő,
megöli a jelent,
és felajánlja a halott múlt
síremlékére szívét.

A gyenge is lehet félelmetes,
mikor őrjöngve próbál erősnek látszani.

Szeretnék a gyermekem lelkének országútján menni, ahol nincsenek határok.

A találkozás mécsese hosszan ég; búcsúzáskor egy pillanat alatt kialszik.

Azok, akik mindent bírnak kívüled, mosolyognak azokon, akiknek senkijük sincsen, csupán te!

Mint ahogyan a sirály és a hullám találkoznak, mi is úgy találkozunk és közeledünk egymáshoz. A sirályok elszállnak, a hullámok tovahömpölyögnek, s mi búcsúzunk.

Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az első tudatos szerelem fakadó bimbója?

Nem tud elülni a szívem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
keserves, meddő, parttalan vízen.

Elrejtőzöl
tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy` lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapuban.

Miért száradt ki a folyó, miért?
Gátat vontam rá, hogy enyém legyen,
Ezért száradt ki a folyó, ezért.

Béke veled, béke szívem.
Válni kell, váljunk szelíden.

Teljesülés ez a bús út.
Nem halál. Mondj néma búcsút.

Bánatunkból dal, mesés lesz,
vágyunkból emlékezés lesz.

Az élet nem más, mint találkozás és búcsúzkodás, és a halál ezek között a legkomolyabb, mert ott már nincs viszontlátás.