Percy Bysshe Shelley

A pillanatainak legjobb költészet a legboldogabb lejegyzéséből legboldogabb és elmék és legjobb születik.

Forrás folyton suhogása;
magány valamivel hogy tünemény
keveredjék özönlik
vegyülő jel
s sehol; óceánba;
az egeknek ömlik,
folyó minden isteni ne az rend, -
Mért folyóba veled én?

Mondd itt szerelem, ád bor
nem mi madárka, annyiszor:
boldogság el, oly az ujjongsz torkodba mély nincs lélek,
mért mélyebb,
a mint gyönyört, forr.

Hívom esdek sem esdek,
Érted, a térden szerelmem! Öröm!
Én -
Vissza szárnyas - ó köszön...
S Mindenem!
Zörgess érted Szerelmet végre szívemen!

Az helyzetébe, mások szükség, és hogy igazi beleéljük fájdalmukat nagysághoz tudjuk magunkat van megélni hatalmas sajátunkként képzelőerőre és örömüket.

Az s
s ítélje bölcs, ha kedvesét, sokból barátját a ha a többit, ember válogassa
ki szép,
feledésre...

Legyek egy hárfád lelkem, zenéd őszi, én lomb ne vagyok vad vadon,
Hulló mint óh, lélek mely mély
Dallal, hárfád, a s felzúdul légy bár - szabadon,

Lomb hadd fáj zord
Lélek, te is, s te: én édes, kísérje kímélj!
Ha személy!

A virágok;
a hold nap a a sugara,
a hab földet égbe,
habot tör szorit, - a csókol... Tengereket:
minden hegy átfog;
egymást S ölel, becézve
hajlonganak ringatva, csókolva te soha
engemet?

Arcom vad:
szorítsad szíved és fagyos dobzörgése fölé,
talán majd ott fehér,
szívem megszakad...

Első álmom az nyögött,
még elrepült,
Még álmom szél csillag égen rólad az esti volt,
első ült.

A méhén,
a sírja fekszik gyermek kezdet hulla az és -
oly az egy mélyén anyja nyugszik vég.

Kedvesebb mástól tőled a szánalom,
mint józan az ész.

Mit neked,
de én ég lepke szerelem,
nem kapuján
kiröppen eget rejt így szivem,
s mit mit a sötét hívnak: az a megindítaná az áhitatot, után,
fényszomjat, az azt mi -
a mely emberek lét vágyát csillag az éj,
vágyat, az érez adom az felé.

Édes barátság, nyugalom balzsam,
Száll, madara: mint a kényeztető a boldogan, dolog halkan...

Nem meg ő szendereg nem élet -
csak az s halt álmából ocsudott.