 | Paulo Coelho(1309 idézet) |
Az élet egy utazás. Rajtunk múlik, hogy miképp haladunk: csak áramlunk az árral, vagy követjük saját álmainkat.
Amit Isten el akart mondani az emberiségnek, azt mind odatette az orra elé, hogy észrevegye.
A növény virágot bont, hogy a méhek rászálljanak és megtermékenyítsék. A gyümölcs elszórja magvait, hogy új növények bújjanak elő a földből, amelyek aztán újra virágba borulnak, hogy odacsalják a méheket, amelyek megtermékenyítik, hogy újra gyümölcsöt hozzanak, és így tovább, a végtelenségig.
A látható énünk, az, akinek hisszük magunkat, csak egy körülhatárolt hely, aminek semmi köze a valódi énünkhöz. Ezért esik annyira nehezünkre meghallani azt, amit a lélek mond, ezért próbáljuk inkább megzabolázni, hogy helyette a terveinket követhessük: a vágyainkat, a reményeinket, a jövőnket.
Aki magában bízik, az másokban is bízik. Mert tudja, ha cserben hagyják - márpedig előbb vagy utóbb cserben hagyják, hiszen az élet már csak ilyen -, vissza tud vágni. Az élet egyik szépsége éppen ebben rejlik: a kockáztatásban.
Rengeteg érzelem mozgatja az ember szívét, amikor úgy dönt, hogy spirituális útra lép. A cél lehet nemes: mint amilyen a hit, a felebaráti szeretet vagy a jótékonykodás. De lehet egyszerű szeszély is, félelem a magánytól, kíváncsiság és a szerelem vágya. Mindez azonban nem is számít. Az igazi spirituális út erősebb, mint bármelyik ok, amely elindít minket rajta.
Szavak. Megint csak szavak. Mindössze arra szolgálnak, hogy bonyolultabbá tegyék a dolgokat.
Minél többet engedünk be magunkba a világból, annál többet kapunk belőle vissza: legyen az akár szeretet, akár gyűlölet.
A szerelem már csak ilyen. Megvilágosítja a küldetésünket ezen a földön, értelmet ad az életünknek. Aki ebben a tudatban cselekszik, azt oltalmazó jóság kíséri, az a nehéz pillanatokban megnyugvásra lel, mindenét odaadja, és semmit nem kér érte cserébe, csak a szerelme közelségét, a fény elnyelőjét, a termékenység kelyhét, a világosságot, amely beragyogja az utat.
