Paul Verlaine

Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
(...)
És főként föl ne add szíved reményét.
Mit számít egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

S ez a fő-kín a szívben:
sírni s nem tudni, mért.
Se hóhérom, se hívem,
Megszakad árva szívem.

Álarcos jó lovag, a Balsors, jött a csendben
s megmártotta sötét dárdáját vén szivemben.

Vén szivem vére rőt sugárban felszökött
s mint pára szállt el a napos mező fölött.

Sikoltottam, s homály borult szememre nyomban,
és meghalt vén szivem borzongó fájdalomban.

Mindenkire nevetünk és semmitől se félünk,
Mert a legerősebb és legkedvesebb kapocs köt össze,
Melynek - egyébként - gyémántkemény a páncélja.

S ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Az emlékek közé, mint isten templomába,
babonákkal tele lép be a szerelem.

Te drágább vagy nekem, több vagy, mint önmagam,
ki voltam vagy leszek, ha éltet még az élet,
éljünk önzetlenül, élj értem s én teérted,
élj nekem s én neked, ártatlan-boldogan.

Mindegy! ameddig szívem él
s inam kemény, nem restellem, hogy
túlteszel rajtam s esztelen
ölelkezésbe veszve nem
tanítványom, de mesterem leszel!

Mély és őszinte volt szerelmünk?
Nem! -: érdekes volt, semmi más.
Vihar és tűzvész volt szerelmünk?
Nem! -: csak rövid szórakozás.

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

Óh, múlni már
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...