Papp Ádám

Milyen jó is, ha valaki tényleg a szemedbe mondja, hogy szeret, hogy fontos vagy neki! Milyen jó az is, ha megköszönjük a másiknak, hogy van, hogy ő van, és milyen jó érzés belefeledkezni a mosolyokba, a kézfogásba, ölelésbe, a csókba! És milyen jó lenne, ha nem csak ez az ünnep szólna a szeretetről, a szeretni akarásról, az odafigyelésről, hanem minden nap! Minden nap, amikor felkelsz, amikor megiszod a kávéd, reggelizel, éled azt, ami ma van, és este hálát adsz mindenért.

Rohanó emberek, rohanó élettel, semmit sem végiggondolva tengetik a napjaikat és mikor eljön a szeretet ünnepe, megállnak egy pillanatra, és mintha kitörne valami belső pánik. "Ahha, ez az, amikor szeretni kell a másikat, meg odafigyelni egymásra." Erősen hangozhat, de le merném fogadni, hogy sokakban, sőt inkább egyre többekben ott motoszkál ez a kellemetlen felismerő mondat, mert annyi halaszthatatlan dolgunk van egész évben, hogy ez egy percig sem jutott eszünkbe. Nem jutott eszünkbe szeretni, vagy odafigyelni, mert sok a dolgunk, legalábbis ezzel nyugtatjuk a kicsiny lelkünket, ami már annyira talán nem is lélek, inkább olyan, mint egy rendszer, amit frissítünk, amit átalakítunk úgy, ahogy nekünk jó. Ugyanígy vagyunk az ajándékok beszerzésével. Előtör a pánik, de több időt nem fordítunk arra, hogy jobban végiggondoljuk, hogy minek örülne a másik. Nem kell (...) nagy dologra gondolni, elég egy apróság, de abban ott legyen a szeretet, vagy a szerelem, vagy a jóság.

Tudod, én úgy vagyok;
ha méreggel tölti meg
szívem is a mocsok,
s gyűlölnek az Angyalok,
akkor is - egekre nevetve -
mindent, amit és akit szeretek,
ahhoz egy életen át hű vagyok.

Én akarok - ha kell - a tűzben égni,
és meggyászolom azt, aki nem mer élni.

Néha jól vagyok,
néha annyira mégsem,
néha úgy érzem, már meghalhatok,
néha azt, hogy keveset éltem.

Akarom, hogy te legyél a minden;
az élet és a leggyönyörűbb halál.

Végül majd

ott leszek egy halk szóban,
egy dalban, mit a szél sodor,
ott leszek egy véletlen pillanatban,
hol még őszinte az a mosoly.

Elsírtam már a fájdalmakat,
kevés időt szentelek ma rá.
Néha mégis párat felkutatok,
hogy újra eltegyem a szívem alá.

Lelkemet sajogtatom hiába;
semmi nem lesz már ugyanolyan.
Mosolygom csak rajta könnyezőn,
így helyre rázhatom magam.

Engem nem visz el az,
ki csak félig nevet.
S nem ejthet rabul,
aki félig szeret.

Egyikünk útja sem könnyebb, csak testre szabottak az akadályok.

A csend meg van áldva azzal a funkcióval, hogy utat mutasson és észhez térítsen.

Nem az számít, hogy hányan kiáltják a neved, hanem, hogy mennyien értik meg azt, mennyien fogadják magukba, amit adsz.

Sokkal többre jut az az életében, aki tudja, hogy mikor kell csendben maradni.

Az emberek a közösségi médiában miért csak a jó cselekedetekről, a szépségről, a boldogságról, az örömről beszélnek, vagy olyan helyzeteket osztanak meg? Senki nem lenne olyan tökös, hogy kiírjon akár egy ilyet, hogy: "Ma beszóltam egy embernek, hogy igyekezzen már, mert (...) menni akarok." vagy "Sík ideg vagyok, szarul aludtam, ezért a beosztottjaimat leordítom mindenért a sárga földig." Szép lenne nem? Mennyivel őszintébb lenne, de nem, mert az ilyet nem mondjuk el, nem osztjuk meg, de (...) cuki kutyás képeket igen, mert ez mosolyt csal az arcunkra, de élőben akkor miért nem tudunk mosolyogni, ha meglátunk egy hasonló cuki kutyát? Nem, sokunk kikerüli, elhúzódik ésatöbbi. Magyarán saját magunkat köpjük szembe az ilyen kamu Happy Life-fal.

Mint égen a csillag,
annyiszor húzd el előttem
kettőnk lepleit,
hogy akarjak folyton
utánad menni,
s hogy érezd, érted
kiált minden vágyam.