 | Oscar Wilde(242 idézet) |
Sokszor megesik, hogy az élet igazi tragédiái olyan művészietlen formában történnek, hogy durva szilajságukkal, teljes összevisszaságukkal, képtelen értelmetlenségükkel, roppant stílustalanságukkal sértenek bennünket. Úgy hatnak ránk, mint maga a közönségesség. A puszta nyers erővel igáznak le, és az ellen fellázadunk. Néha azonban olyan tragédia esik meg életünkben, melyben megvannak a szépség művészi elemei. Ha ezek a szépségelemek valódiak, akkor az egész eset csak a drámai jelenetek iránt való érzékünket fogja meg. Egyszerre azt érezzük, hogy nem vagyunk többé színészek, hanem a színjáték nézői. Vagy inkább szereplők is, meg nézők is. Figyeljük magunkat, és a játék puszta varázsa is elbűvöl.
A nők, mint egy elmés francia mondta valamikor, ihletet és vágyat adnak belénk, hogy remekművet alkossunk, de mindig lehetetlenné teszik, hogy megcsináljuk remekművünket.
Ha imádnak bennünket, az kellemetlen dolog. Az asszonyok úgy bánnak velünk, mint az emberiség az isteneivel. Imákat rebegnek hozzánk, és folyton azzal gyötörnek, hogy tegyünk értük valamit.
Zagyva az, aki kénytelen harmóniában lenni másokkal. Az ember saját élete - egyedül az fontos.
Azért szeretünk jót gondolni másokról, mert féltjük magunkat. Az optimizmus alapja csak a félelem. Azt gondoljuk, nagylelkűek vagyunk, mert felebarátainkat olyan erényekkel ruházzuk fel, melyekből hasznot akarunk húzni. Dicsérjük a bankárt, abban a hiszemben, hogy utalványunkra többet fizet, és jó tulajdonságokat találunk az útonállóban, abban a reményben, hogy nem dézsmálja meg zsebünket.
A házasság igazi hátránya az, hogy önzetlenné tesz. És az önzetlen emberek színtelenek. Nincs egyéniségük. De azért vannak bizonyos emberek, kiket a házasság bonyolultabbá változtat. Megtartják egyéni érzésüket és az önzést még más egyénekre is kiterjesztik. Kénytelenek több életet élni. Elfinomulnak, és az elfinomulás, nézetem szerint, az emberi élet célja. Különben minden tapasztalat értékes, és bármit mondanak a házasság ellen, a házasság tapasztalat.
Sohase helyeslek és sohase helytelenítek semmit. Az élettel szemben képtelenség így állást foglalni. Nem azért vagyunk a földön, hogy kitomboljuk erkölcsi előítéleteinket.
A hétköznapi emberek addig várakoznak, míg az élet felnyitja nekik titkaikat, de a keveseknek, kiválasztottaknak megnyilatkozik az élet rejtelme, mielőtt a függönyt félrehúzzák.
Vannak olyan finom mérgek, melyeknek ha megismerjük tulajdonságukat, belebetegszünk. Vannak olyan különös betegségek, melyeken át kell mennünk, hogy megismerjük természetüket. És mégis milyen nagy jutalmat kapunk cserébe. Milyen csodálatossá válik előttünk az egész világ! (...) Sohase fizethetünk eleget egy élményért.
A nagy költő, az igazán nagy költő, a legköltőietlenebb lény a világon. De a kisebb költők határozottan bűbájos emberek. Mennél rosszabbak a verseik, annál festőibb a külsejük. Az a puszta tény, hogy valaki egy másodrendű verseskönyvet írt, egyszerűen ellenállhatatlanná teszi őt. Éli a költészetét, melyet nem tud megunni. A többiek megírják a költészetet, melyet nem mernek valóra váltani.
Az emberek szeretnek olyasmit adni, amire nekik maguknak van legnagyobb szükségük. Ezt nevezem én az igazi nagylelkűségnek.
Legtöbb ember azért jut csődbe, mert nagyon sokat fektet be az élet prózájába. A költészet miatt tönkremenni dicsőség.
