Nagy-Laczkó Balázs

Az állandó kiállítás egy időszaki kiállítás, mely oly hosszú időszakot ölel fel, hogy az már egy kisebbfajta örökkévalóságnak hat, és ezért, mint minden hasonlóan hosszú időszakos dolgot, állandónak nevezzük.

A történelemben ritkán válik el egymástól a helyes és az egészséges fogalma.

Furcsa jogfosztottság a halál, mert még egy halottnak is joga van hazatérni és otthon nyugodni.

Az emlékezet (...) mindig a valószerű meséjére cseréli a valóság képtelenségeit.

Az ember, miután megtalálta a döglött orrszarvút, ha nem volt finnyás, két hétig jól volt lakatva, és annyi ereje maradt, hogy kénytelen volt találni magának valami - kezdetben hasztalannak látszó - kreatív elfoglaltságot. Ezt nevezzük művészetnek, amely megszülte az első szép és csak a faragás öröméért megszületett dárda- és nyílhegyeket, amik aztán - milyen meglepő - hasznosnak is bizonyultak.

Gyakran támad az az érzésem, hogy az ablakon keresztül éppen úgy ránk ömölhet kintről a sötétség is, mint a fény.

Szép az egyszerű - az egyszerűeknek.

Minden magára valamit is adó képzettársítás (...) nélkülöz minden eredetiséget.

A disznóvágás a falatjától és szabadságától megfosztott szegény ember ősi lázadása az atyák, atyuskák, Tekintetesek, Felségesek, Urak - azaz mindenkori zsarnokaik ellen. Tőkedöntés, nem siránkozás.

A magyar parasztnak a disznó továbbra is totem (...). A sertés maga a gazdagság, a jóllakottság reménye, a disznóvágás a bőség ritka ideje, igazi lakoma a hideg, kifosztott télben.

A képviselet nem azonos a népviselettel - sokan keverik ezt a két fogalmat, melyben nyilvánvalóan szerepet játszik az a tény is, hogy míg a képviselők képet viselnek, addig a nép meg őket viseli el.

Kellő idő elteltével a legtöbb képviselő olyan nagy rutinra tesz szert a képviselésben, hogy már a hétköznapi emberek számára szinte felfoghatatlanul nagy és vastag képet tudnak viselni.

Mint mindenki, én is aszerint öltöztetem a gondolataimat, hogy milyen hatások érnek (...). Igyekszem ügyelni a megfelelő szellemi táplálkozásra, hogy egészséges és életerős szövegeknek adhassak életet - de hát ki igazodik el manapság a táplálkozási tanácsok útvesztőiben?

Minden, amit ember ír, az emberről szól, ­legyen szó akár egy regényről vagy éppen a bérszám­fejtésről.

Újszülötteink első lélegzetvitelükkel olyan anyagokat vesznek magukhoz, melyek ezelőtt húsz évvel még csak nem is léteztek. Érintésük nyomán kezükre tapadnak a mikroszkopikus műanyagfoszlányok - és akkor még nem ivott semmit, és nem is evett. Sejtszinten is építőrészeinkké válnak a poliészterek, izomrostjainkat nejlonfonalak szilárdítják, az idegeink között új fémionok viszik az üzeneteket, nikkeleződnek az érfalaink, a nyirokrendszerünkben lítium csordogál. Egyre több százalékunkat teszik ki az általunk előállított mesterséges anyagok, és ez még csak nem is tudatos változtatás, mint egy művégtag vagy aranyfog (...). Ha egy ember szerveinek jelentős részét az élete során mesterséges szervekre cseréljük, az irodalomban kiborgnak nevezzük, ha már létrejötte pillanatában a mesterséges anyagok dominálnak, akkor eszünkbe se jut, hogy embernek tituláljuk - de mi van, ha már tíz éve itt tartunk?