Müller Péter

Müller Péter

(1274 idézet)

1936. december 1. —
magyar író, dramaturg

Figyelés

Könyvek

Anyámtól tanultam, aki bölcs nő volt, az élet ismerője. Főleg a női lét ismerője. Ő egyszer azt mondta nekem, ha egy nő keres, néha vállalni kell a méltatlant is. Olykor lejjebb kell adni. Bele kell menni kis megalkuvásokba. Nagyokba nem szabad, de kicsikbe igen. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell néha kompromisszumokat kötni, azt felelte: "Azért, mert a magányban berozsdásodsz. Hozzászoksz. Megvastagszik a bőröd, érzéketlen leszel. Nem veszed észre, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építesz magad körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszed, önszántadból vagy egyedül, de ha sokáig őrzöd ezt az állapotot, börtönné válik, s azt veszíted el a magányban, amit kerestél benne: a szabadságodat."

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítesz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez. Ha szeret - jól figyelj! - meg is hallgat. Lehet, hogy dühbe gurul, persze, kikel magából és üvölt, de előbb-utóbb meghallgat. Ha nem hallgat meg, nem is szeret igazán, és akkor minden hiába. Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell.

Hogyha szeretek egy férfit, észreveszem lelke mélyén a királyfit. Miért? Mert azt szeretem benne! A békát nem lehet szeretni! Nő még nem szeretett férfit azért, mert pitiáner, önző, aljas, ügyeskedő, erőszakos, mert hazug vagy becstelen. A szeretet még az "ősi világból" való - és ezért szeretni csakis az értéket lehet. A szépet, az igazat, a valóban erőset. S ha én, mint nő, meglátom a békában a királyfit - mert meglátom, ha szeretem, nincs mese! -, még nehezebb helyzetbe kerülök. Mert észreveszi rajtam, hogy látom az ő elárult valóját. Kritikát olvas ki a szememből. Leleplezést. Olyan tükre leszek, amelybe nem szívesen néz. Ellentétben a mesével, minden békát halálosan feldühít, ha a királyfit megpillantják benne.

Sok ember él egy asszonyban, és a nő mindegyik tud lenni: (...) szakács, pincér, takarítónő, vendéglátó, sokszor gazdasági vezető, anya, tanácsadó, gyógyító, kedves nővér, nagymama, királyné, sőt, Királynő, azon kívül lelki társ, jóbarát és pszichológus. Tudja, mikor kell szidni és dicsérni a társát. Mikor kell fölnézni rá, s mikor kell úgy tennie, mintha fölnézne rá. Tudja, mi a férfiönérzet és férfihiúság, a férfi ész és férfi butaság. Tudja a társát láthatatlan eszközökkel befolyásolni. Meg tud szépülni. Ha kell, meg tudja szelídíteni a férjét, mint a vadlovat, és bátorítja, ha gyáva. Boszorkány, mágus és Hófehérke tud lenni, akibe mind a hét törpe szerelmes volt. Társa a férfinak. Harcostársa. Bajtársa. Cinkosa. Sorstársa.

Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.

Addig mondják, hogy ostoba vagyok, míg kezdem nem érteni a leckét; addig mondják, hogy gyáva vagyok, míg valóban félni kezdek; addig mondják, hogy bűnös vagyok, míg kezdem fölfedezni magamban a "bűnös gondolatokat" - sőt néha már piszkos kis tettekre is elszánom magamat. Megállítani pedig ezt a torzító folyamatot igen nehéz, mert ha elhatározom, hogy egy rosszindulatú kritika ne hasson rám, a puszta önvédelem is rengeteg energiát emészt föl, arról nem is szólva, hogy aki túlságosan el van foglalva önmaga megvédésével, az nem képes igazi önismerettel foglalkozni - nem tud saját magának igazságos bírája lenni. Ha mások bántanak, nem marad erőm benső háborúm megvívásához. Az ártatlan áldozat szerepébe merevedek, és természetesen visszagyűlölök. Vagyis gyűlölködő leszek magam is.

A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!"... Mi ez?! ...Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ...Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (...) Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.

Ha ez a tekintet hiányzik egy párkapcsolatból - vagyis a szív tekintete -, akkor nincs ami "felülírja" a másik hibáit. Akkor jön a kívánságlista: Ne hamuzd le a szőnyeget! Ne cigarettázz! Add rám a kabátot! Légy figyelmesebb, udvariasabb! Osszuk be, ki mosogat, ki megy a gyerekért! Ne bámuld állandóan a televíziót! Néha hallgasd meg, mit mondok neked!... stb. Mindent megtehet a másik, ha nem szereted, hiába, és ha ő nem szeret, akkor is hiába. Ha nem a szív szemével látjátok egymást - minden hiába. Fölösleges minden lélektani trükk, szolgálati szabályzat, nevelés, kérés, könyörgés, parancs, alkalmazkodás (...), műveltség, jóakarat, igyekezet. A lényeget semmi sem tudja pótolni. A lényeg pedig mindent pótol. Sok éven át porszívózod a lehamuzott szőnyeget, bosszúsan és morogva ugyan, de mégis - mert szereted! Ha meghal, azt gondolod: "Bárcsak visszajönne, és elszívna még egy cigarettát, és lehamuzná, sőt, kiégetné a szőnyeget! A legboldogabb pillanatom lenne!"

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Amikor az ember mindenfélét képzel és tervez, álmodik és remél - ez a várakozás jó része. Milyen lesz? (...) Hogyan lesz? Néha megálmodjuk! (...) Ezért nehéz az álmok üzenetét megfejteni, mert nem csak a múltunk és a jelenünk, de gyakran a jövőnk is üzen. Néha bizony belenézünk életfilmünk következő, még nem megélt jelenetébe... Várakozni egy ideig jó. De amikor várunk, várunk, és hiába - az már nem. Ha például a fenti mondatot így írom: "Várunk, várunk, várunk, várunk, várunk... várunk és várunk és várunk és várunk..." eluntad volna. Szemed már a harmadik "várunk"-at is türelmetlenül átugorja; mintha egy hibás hanglemez forogna, ugyanazt az ismétlődő hangot hallanád, és ha nem történik valami, vagyis ha megáll az életed, s nem bomlik ki előtted, amit a jövőd rejt... az már nyugtalanító, sőt kifejezetten kellemetlen. Ha meghal az idő, meghal a hit és a reménység is, s megjelenik az embernek az a sötét és halálszagú ősélménye, hogy amit vár, soha nem jön el! Soha. Az ígéret nem teljesedik be.

Az érzelmi szeretettel más gond is van. Elmúlhat. Vagyis nemcsak a térbeli, az időbeli távolság is gyengíti. Amikor azt mondtam, hogy a szeretet: örök - nem erre a szeretetre gondoltam. Ez romlékony. Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja. Az idők során lehet belőle közöny - a "Nem tudom, mit szerettem rajta..." kiábrándulása. Néha úgy hagyunk magunk mögött egy kedves embert, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Életünk hajója sodródik előre, s ők a farvízen eltűnő távolodó hullámokba vesznek. Lemaradnak. Arcuk mint a vízmosta fényképek, elhalványulnak és szétfoszlanak. Idegenné válnak. A szerelem forró vonzalmát olyan hideg közöny válthatja fel, hogy még az egykori szerető halála sem fáj. Az ember néha úgy emlékszik vissza egy-egy ilyen elmúlt érzelmi kapcsolatára, mintha az előző életében történt volna. Vannak szerelmeink, akiknek arcát is elfeledtük. "Ki ez?!" Az érzelmek kihűlése azonban csak az egyik tragédiája ennek a "szeretet"-nek. A másik, amikor hőfokát megtartja ugyan, de átcsap önmaga ellentétébe. Gyűlölet lesz belőle. Ez az érzelmeink poláris természetéből fakad. Vonzás nincs taszítás nélkül. És taszítás sincs vonzás nélkül. A kettő: egy. Az érzelmi szeretet árnyéka: a gyűlölet. Ott lapul mögötte. És a gyűlöletben mindig fölfedezheted a visszájára fordult érzelmi szeretetet.

Kapcsolódó személyek:

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom