Müller Péter

Müller Péter

(1285 idézet)

1936. december 1. —
magyar író, dramaturg

Figyelés

Könyvek

A másikhoz vezető híd önmagadon át vezet. Neked kell alkalmassá válni arra, hogy szeretet-képes légy. Rá kell hangolódnod. Szeretni kell önmagadat - félemberként is. A szeretet hullámhosszán hirtelen azt tapasztalod majd, hogy igen sok idegen ember alkalmas arra, hogy mélyen megszeresd. Nem is gondoltad volna - lehangolt állapotodban -, hogy mennyi. Akit eddig észre sem vettél, idegennek tartottál, most rájössz arra, hogy "ismerős". Ha a Szeretet Világában élnél, rádöbbennél, hogy mennyi emberrel tudnád boldogan leélni az életedet. Most még azzal az eggyel sem, akit néked szánt a sors, mert nem vagy szeretetre hangolva - és persze ő sem.

Az a szomorú tény - tapasztalataim alapján mondom -, hogy nincs olyan asszony manapság, akinek a női önérzetét ne sértettük volna meg. Észre sem vesszük, mert a két nem közötti alaphelyzet eleve sértő a nőkre nézve: ha nem látok az asszonyomban többet, mint amit az emberiség évezredek óta lát benne: sértő. Ha rálegyintek, ha nem hallgatom meg, ha nem méltatom arra, hogy életem nagy kérdéseit megbeszéljem vele: sértő. Ha nem fedezem fel értelmét, méltóságát: sértő. És legyen az a nő egy kóbor utcalány, egy áruházi pénztárosnő vagy éppen az angol királyi családhoz tartozó Diana hercegnő - életét a női lényének sérelme nélkül megúszni nem tudja.

67

Az ember, mint a Természet megismerője: eszmét követ. Az ember, mint a Természet ura: rögeszmét. Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül, s aki magát csak felszínesen ismeri, tudja, hogy van benne egy önző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem a birtoklás és a hatalom, nem a "természet leigázása", hanem az emberiség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkül mindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor ne kellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy a halált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, a szeretet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot.

Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.

Pusztán a gondolatnak, az önszuggesztiónak nincs megváltó ereje. Elindíthat - de ennyi. Gyógyító hatalma csak annak van, amit az ember nagy küzdelemmel ténylegesen megszül magában - és megvalósít. Félelem, szorongás, féltékenység, bűntudat, önzés, hatalomvágy, de még a haláltól való iszonyodás is csak akkor van valóban legyőzve, ha az ember a testi létben, a valóságos erőpróbában bebizonyítja, hogy vége. Megéltem. Megtapasztaltam. Túl vagyok rajta! Csakis akkor mondhatom, hogy "készen vagyok". Mint Hamlet a párbaja előtt. Emlékszel? "Readiness is all." Ha ellenfele hallotta volna ezt a mondatát, nem áll ki vele. Miért? Mert az ilyen ember legyőzhetetlen.

A rendkívül értelmes és okos ember csak egyet nem ért, hogy a dolgok miért nem úgy alakulnak, ahogy ő gondolja! Ez az okos emberek nagy csapdája. Mindent tudnak, csak egyet nem: a valóságot. Azt ugyanis nem a józan ész mozgatja. Ösztönök, előítéletek, örökölt programok, érzések és indulatok formálják az életünket, és sajnos nem a hitünk, hanem a hiedelmünk - ezek a lelkünk mélyén lévő láthatatlan és tudattalan erők. De léteznek láthatatlan erők a magasban is. Sorstörvények, események, amelyeknek meg kell történniük, és amik nem rajtad, vagy nemcsak rajtad múlnak, hanem a párodon, a gyerekeden, a munkatársadon, a szomszédon is, és a világon, amelyben élsz.

Egy lényeges dologra felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé. Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá, minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.

Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényű világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: "Úristen, mit szerettem én ebben?!" Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy "mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!", azt gondolom: "A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét."

Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek. Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.

Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.

Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes - hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. "Juj, ezt nem kéne kimondani!" "Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!" Tiltakozást vált ki. Viszolygást. - S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk - legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem "onnan" jön, bentről, a "dobogó szívből". A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép - a baj vele az, hogy öl.

Anyámtól tanultam, aki bölcs nő volt, az élet ismerője. Főleg a női lét ismerője. Ő egyszer azt mondta nekem, ha egy nő keres, néha vállalni kell a méltatlant is. Olykor lejjebb kell adni. Bele kell menni kis megalkuvásokba. Nagyokba nem szabad, de kicsikbe igen. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell néha kompromisszumokat kötni, azt felelte: "Azért, mert a magányban berozsdásodsz. Hozzászoksz. Megvastagszik a bőröd, érzéketlen leszel. Nem veszed észre, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építesz magad körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszed, önszántadból vagy egyedül, de ha sokáig őrzöd ezt az állapotot, börtönné válik, s azt veszíted el a magányban, amit kerestél benne: a szabadságodat."

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítesz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez. Ha szeret - jól figyelj! - meg is hallgat. Lehet, hogy dühbe gurul, persze, kikel magából és üvölt, de előbb-utóbb meghallgat. Ha nem hallgat meg, nem is szeret igazán, és akkor minden hiába. Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell.

Hogyha szeretek egy férfit, észreveszem lelke mélyén a királyfit. Miért? Mert azt szeretem benne! A békát nem lehet szeretni! Nő még nem szeretett férfit azért, mert pitiáner, önző, aljas, ügyeskedő, erőszakos, mert hazug vagy becstelen. A szeretet még az "ősi világból" való - és ezért szeretni csakis az értéket lehet. A szépet, az igazat, a valóban erőset. S ha én, mint nő, meglátom a békában a királyfit - mert meglátom, ha szeretem, nincs mese! -, még nehezebb helyzetbe kerülök. Mert észreveszi rajtam, hogy látom az ő elárult valóját. Kritikát olvas ki a szememből. Leleplezést. Olyan tükre leszek, amelybe nem szívesen néz. Ellentétben a mesével, minden békát halálosan feldühít, ha a királyfit megpillantják benne.

Sok ember él egy asszonyban, és a nő mindegyik tud lenni: (...) szakács, pincér, takarítónő, vendéglátó, sokszor gazdasági vezető, anya, tanácsadó, gyógyító, kedves nővér, nagymama, királyné, sőt, Királynő, azon kívül lelki társ, jóbarát és pszichológus. Tudja, mikor kell szidni és dicsérni a társát. Mikor kell fölnézni rá, s mikor kell úgy tennie, mintha fölnézne rá. Tudja, mi a férfiönérzet és férfihiúság, a férfi ész és férfi butaság. Tudja a társát láthatatlan eszközökkel befolyásolni. Meg tud szépülni. Ha kell, meg tudja szelídíteni a férjét, mint a vadlovat, és bátorítja, ha gyáva. Boszorkány, mágus és Hófehérke tud lenni, akibe mind a hét törpe szerelmes volt. Társa a férfinak. Harcostársa. Bajtársa. Cinkosa. Sorstársa.

Kapcsolódó személyek:

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom