Mihail Bulgakov

Az embernek igazából nagyon kevés kell. Legfőképpen tűz.

Megérzés (...) nélkül egy orvos nem ér semmit.

Nagy tapasztalatra lehet szert tenni falun, csak olvasni kell... olvasni, minél többet olvasni!

Életemnek mind a huszonnégy évét nagyvárosban éltem le, és azt hittem, a hóvihar csak a regényekben süvölt. De nem: süvölt az igazából.

Negyvennyolc nappal ezelőtt fejeztem be az orvosi egyetemet, kitűnő eredménnyel, de a kitűnő diploma meg a sérv - az két teljesen külön dolog.

A számok világában nincs kegyelem.

Pfú... mi minden eszébe nem jut az embernek, amikor csak sodorja és sodorja az úgynevezett hivatali kötelesség!

Soha, még elalváskor sem fogok hencegni olyasmivel, hogy engem már semmivel nem lehet meglepni. Nem. Eltelt egy év, eltelik egy másik, és az is ugyanúgy tele lesz meglepetésekkel, mint a legelső.

A boldogság olyan, mint az egészség: amíg megvan, észre se vesszük. Bezzeg, ahogy telnek az évek, folyton eszünkbe jut.

Mi a fenére jó az ember, ha már a legapróbb neurózis is teljesen ki tudja billenteni az egyensúlyából? !

A magány fontos, mély gondolatokat szül, szemlélődés, nyugalom, bölcsesség.

Ó, sors, mért üldözöl engem? ! Mért nem születtem száz évvel ezelőtt? Vagy inkább: száz évvel később. És még jobb lenne, ha egyáltalán meg se születtem volna. Azt mondja nekem ma egy alak: "Viszont lesz majd mit mesélnie az unokáinak!" Micsoda tökfilkó! Mintha egyetlen vágyam az lenne, hogy öregségemre mindenféle ostobaságot mesélhessek az unokáknak arról, miként akadtam fenn a kerítés tetején!

Minél sötétebb van, annál nagyobb félelem és szorongás üli meg a lelket.

Legyen átkozott minden háború - most és mindörökké.

A féktelen dühöngés egészen különös formákban is megjelenhet.