Máté Péter

(20 idézet)

1947. február 4. — 1984. szeptember 9.
magyar táncdalénekes, hangszerelő, zeneszerző és zongorista

Figyelés

Mikor nálad ott vagyok, mindig boldogabb vagyok,
Mindig téged akarlak, mindig téged vigyázlak,
És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.

Csalárdul hazudni,
Szívekbe hatolni,
Reményre gyújtani,
Álmokat rabolni
Miért szabad büntetlenül?

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

Hogyha én lennék a fény a bánatok útján,
Mindig felvillantanék egy kicsi reményt.
Mindig arra indulnék, ahol épp várnak,
Mindig megvigasztalnám a sok szegényt.

Ez majdnem szerelem volt, és majdnem igazi vágy,
Egy percig fölénk hajolt, már ment is tovább.
Majdnem sikerült már, egy lépés volt csak az ég,
Az álmok ködfátyolát te tépted szét.

Egyszer véget érnek múló napjaink,
Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink.
Tudjuk azt, hogy egyszer végleg, sajnos végleg elmegyünk,
De még addig mindent újra kezdhetünk!

Néhány nyíló szóvirág,
Lassan eszmélő világ,
Furcsa, kábult közelség,
El nem múló gyöngeség.
Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.

Ismerd meg a vágyakat,
Álmodd meg az álmokat,
És közben idd a valóság borát!

Minden ember a földön a mában él,
Ám a szívében még ott lapul a múlt,
De megtalálja a holnap kapuját,
Ahová a mán keresztül vezet minden út.

Azt hitted, hogy elhagyott a múltad,
tőled elfújt minden rosszat a szél.
Indulnál egy új úton előre,
ahogy minden ember újat remél.

El ne hidd, hogy nyomtalanul élhetsz,
minden percnek roppant súlya lehet.
Boldogságod összefügg a múlttal,
jó is, rossz is együtt él veled.

Múló örömök sivár létünk színpadán,
mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Ő szívembe lopta halk szavát,
Ha látom kedves mosolyát,
Úgy érzem, táncol a világ,
S minden oly szép.

Csak velem örülj, ha ragyog a nyár,
Ha későre jár, csak mellettem állj,
Vagy menj tovább, és ne lássalak soha már!

Mindig visszavágyom, mert megkísért a múlt
Visszahív a jó szülői ház.
Már hiába vágyom, a múltam megszökött,
Üres már a jó szülői ház.

Mondd, miért adtál reményt és oly sok álmot,
Ha mástól akarod a boldogságot?
Mondd, miért fogadtad el szerelmes szívem,
És hogyha elfogadtad, most miért dobtad el?

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ