Madách Imre

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.

Ki szúnyog ellen oly fegyvert ragad,
Mit medve ellen vinni hősiség,
Bolond.

A csillagok megettünk elmaradnak,
S nem látok célt, nem érzek akadályt.
Szerelem és küzdés nélkül mit ér
A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

Ha oly sokat csatáztam hasztalan,
Csatázzam újra, és boldog leszek.

Mi vagyok én, azt csak magam tudom,
Mi voltam, azt ne tudná senki bár.
Mivé leszek - majd látja a világ.

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örül, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.

A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma.

Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát...

Dacolhatok még, Isten, véled is.
Bár százszor mondja a sors: eddig élj,
Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

Kétszer hal a félénk, mert nem maga a halál oly borzasztó, mint az előkészület.

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
Nemes, de terhes, önlábunkon állni.

Azt tartom, mely kacag, nem is valódi,
Legédesebb percünkbe is vegyűl
Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág,
S így hervatag.

...és vannak hát a népnek is jogai? Az adózáson kívül?

Hát nem tudod, hogy vígnak tartja az a világot, ki boldog, szomorúnak az, ki boldogtalan?