Lori Gottlieb

Veszteség nélkül nincs változás, ezért fordul elő olyan gyakran, hogy az emberek hiába hangoztatják, hogy változtatni szeretnének, minden marad a régiben.

Természetesen a pszichológusnak ugyanúgy kijut a napi kihívásokból, mint mindenki másnak. Sőt épp ezek az ismerős mozzanatok teremtik meg az alapot ahhoz, hogy kapcsolatot tudjunk kialakítani azokkal az idegenekkel, akik ránk bízzák legbensőségesebb történeteiket és titkaikat. A képzés alatt megtanuljuk az elméleteket, a módszereket, a technikákat, de a nehezen megszerzett tapasztalatoktól elválaszthatatlan, hogy tudjuk, milyen nehéz embernek lenni.

Hiába nyitottabb ma a társadalom a korábban tabunak számító kérdésekben, az érzelmi küzdelmekre adott stigma ma is erős.

A világ tele van nehéz emberekkel. Néha azonban (valójában gyakrabban, mint hinnénk) mi magunk vagyunk a nehéz emberek. Néha mi magunk vagyunk a pokol.

Ha nem ismerjük fel, hogy a tökéletes a jó ellensége, akkor megfosztjuk magunkat a boldogságtól.

Arról nem dönthetünk, ér-e bennünket fájdalom, de arról igen, szenvedünk-e.

Az orvos nem esetekkel, hanem emberekkel foglalkozik.

A követelőző, kritikus és dühös emberek általában mélységes magánytól szenvednek. (...) Aki így viselkedik, az vágyik arra, hogy meglássák, ugyanakkor retteg is attól, hogy meglátják.

A fel nem tett kérdésre mindig nem a válasz.

A terápia nem tud segíteni azoknak, akik nem kíváncsiak önmagukra.

Azok a legnagyobb igazságok, azokat veszik az emberek a legkomolyabban, amelyekre ők maguk jönnek rá, lépésről lépésre, egyedül.

Túl sok szülő nehezíti meg a gyermeke életét azzal, hogy túlságosan is igyekszik megkönnyíteni.

A szeretet gyakran ölt olyan formát, ami egyáltalán nem tűnik szeretetnek.