Kosztolányi Dezső irodalommal kapcsolatos idézetei

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.

Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hűek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hűség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.

Hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen.

Az olvasót tilos - csak egy másodpercig is - bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.

Az élet a legsilányabb ponyvaregény-író.

Mintha szavakkal játszani nem annyi volna, mint magával az élettel játszani.

Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.

Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani.