Kosztolányi Dezső idézetei a halálról

Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

Egy ember utolsó tette, akárki is az, érdekes. Mintha jelentőséget kapna attól a távlattól, mely a halál kapujában várja. Ilyenkor valamennyien arra gondolunk, hogy mit kívánnánk mi hasonló helyzetben, hasonló körülmények között. Nehéz valami okosat kívánni. Voltaképpen csak egy dolog volna okos, bár az se minden esetben: halál helyett életet kívánni.

Ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és semmiségben, valahol a Vénusz és Szíriusz között, már boldog.

A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza.

Nem félek a haláltól, mert tudom mi.
Olyan, akár a többi földi holmi.

Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok.

Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.

Enyém az élet - ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.

Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.