Kosztolányi Dezső

Kosztolányi Dezső

(204 idézet)

1885. március 29. — 1936. november 3.
magyar író, költő, műfordító, újságíró

Figyelés

Könyvek

Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
hadd lássam elsápadni ajkamon.

Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.

És elfelejtem önmagam...

Od`adtam néked mind a lelkem.
(Van-e, van-e ily elhagyott?)
Most itt ülök a lábaidnál,
s már úgy érzem, nem is vagyok.

Te, ki sosem voltál magadban,
ha a sötét éj árnya jön,
vonaglasz-e a hószín ágyon -
tudod-e, mi a könny?

Így múlik el a mi életünk.
Szakadatlanul munkában, éber figyelemben,
gépek közt,
kerepelve folytonosan,
csúnya robotban, bár a fejünkben
fény van és értelem, szivünkben a jóság.

De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,
hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.

A pap közvetít az ember és az isten között, s örök életet ígér. Az orvos az ember és a halál között közvetít, reménytelen pört véd olyan fölperessel szemben, aki legföljebb haladékot ád, de az alperest sohasem engedi ki körmei közül, az orvos olyan ellenféllel tárgyal, aki az ördögnél is konokabb diplomata, az orvos a mi földi, mulandó életünket toldozgatja-foltozgatja. Ez a föladat, hölgyeim és uraim, talán szerényebb, mint a papé, de - úgy érzem - sokkal nehezebb.

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.

Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted
ez a mindennapos föltámadás,
már megtudod, nem él sok-sok szeretted,
ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás,
(...)
és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat,
magadra öltöd csöndesen a bánat
bilincseit, s viszed a végzetet.

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.

Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.

Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg...
Ez a búcsúzás éjszakája.

Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt:
egy ködbe olvadt álom és való,
ha hullt a hó az égből, porcukor volt,
s a porcukor az abroszon a hó.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ