Kertész Imre

Kertész Imre

(48 idézet)

1929. november 9. — 2016. március 31.
író és műfordító

Figyelés

Könyvek

A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük.

Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Én-je, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív Én, amellyel egy nagy közösség - nemzet, nép, kultúra - több-kevesebb sikerrel, de általában véve azonosítani tudja magát.

A költők nem mindig tudják, hogyan kell élni, csaknem mindig tudják viszont, hogy meghalniuk hogyan kell.

Az ember sajátos szokása, hogy szeret otthonosan berendezkedni adott világában. Tárgyait és fogalmait éppúgy magához szelídíti, akárcsak háziállatait.

Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és - most egy igencsak ódivatú kifejezést fognak hallani tőlem: - hogy megmentse a lelkét.

És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem.

Szeretek magyarul írni, mert így jobban átérzem az írás lehetetlenségét.

Lehet, hogy Magyarországon létrejön majd a civil társadalom, amely képessé válik arra, hogy saját életét a mindenkori hatalomtól függetlenül megszervezze, és a demokráciát a saját szükségletei szerint, a saját szabadságára, boldogságára és boldogulására átformálja. És akkor eljön a nap, amikor a tolerancia nem erény lesz csupán, hanem társadalmi gyakorlat is.

A reménytelen helyzeteknek megvan az az előnyük, hogy zavartalanul kiaknázhatod a bennük rejlő korlátlan szabadságot.

Az ember fokonként azonosul a neki szánt vagy rákényszerített szereppel, akár megfelel ez a szerep személyiségének, akár nem.

Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet. Az ember azonban nem erre teremtetett: legföljebb arra, hogy emlékezzen.

Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna átalakulnia.

Milyen könnyen, sőt előszeretettel választunk magunknak rossz tolmácsot, és mennyire könnyű eltévednünk a nyelvben, amely végül gondolataink torzképét mutatja csak.

Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a "borzalmakról" kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; (...) ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, (...) akkor mi magunk vagyunk a sors.

Rendben

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k alkalmazását. Több információ