Kertész Imre

Nem az értékek omlottak össze; hasznavehetőségük vált kérdésessé. Nem az igazság változott meg; csupán másképp alkalmazzák.

Nem az a fontos, hogy van vagy nincs, csakis és egyedül az, hogy miért hisszük, hogy van vagy hogy nincs.

A zseni csírája minden emberben megvan. De nem minden ember képes rá, hogy életét a saját életévé tegye.

Semmire sem születünk, de ha sikerül elég soká életben maradnunk, végül nem kerülhetjük el, hogy valamivé ne váljunk...

Nem a jövő várakozik ránk, hanem a következő pillanat, s aki e pillanaton túllát, az becsapja magát.

A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam.

Az intelem komolyságában, ha első hallomásra meg is lep tán, mégse kétkedj.

Az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.

Mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet.

Régi szokásainkat új helyekre is mindig magunkkal visszük.

Nincs kínosabb, nincs elkedvetlenítőbb dolog, mint nap nap után követni, nap nap után számba venni, mennyi pusztult el belőlünk ismét.

Van egy területe természetünknek (...), az ember mindenkori s eltulajdoníthatatlan birtoka. Igaz tény: képzeletünk még a rabságban is szabad marad.

A barátság is csak véges dolog, úgy látszik, aminek az élet törvénye szab határt.

A várakozás nem kedvez az örömnek.

Ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet.