Jékely Zoltán

Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz?
- Ha egy reggel nem kelne fel a Nap,
akkor volnék csak boldogtalanabb.
De ebbe az irtózatos sötétbe
belesütne emléked égi fénye,
s mint a vakond a sűrű föld alatt,
elindulnék, hogy megtaláljalak.

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
- gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.

Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
- ha jössz - talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?

Csak tested illatát tudnám elfeledni,
nem kívánnám magam miattad sírba vetni.
De itt ég bennem és idéz, idéz,
s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz!

Az ég mindennek bőven osztogat
örömet s bánatot.
De szívet, mely magától így gyötrődjék,
mint az enyém, még senki sem kapott.

Az erdőn nincs virág,
madárka sem kiált,
de én, bús remete,
mégis hívlak ide
és úgy vágyom reád,
mint egy szegény diák.

Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet
az őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi?

Kerülj csak fényt, embert és társaságot!
De egy kihalt utcában hirtelen
rádront megválthatatlan árvaságod,
s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven.