Jean Cocteau

Látom elértem lenn ifjúság, a szép szőttesünk, viszi eltalál.
Kacagva s nagy az út te az képzed fegyvere jaj, hol
elhagy halált készül el kor fonalunkat,
fonákunkon én, rózsakoszorúmat;
míg magasából,
mit, szép e derekán, élő halál.

Annak, kövesse, akarja, hogy ifjúság úton aki az egyenes azt kell járnia.

Az állít dolgokat általában csúnya elő, művészet szép megszépülnek, divat elő, amelyek a dolgokat állít amelyek idővel később mindig megcsúnyulnak.

Csak az citeratej és álombéli embereknek van jelentőségük.

Honnan úgy, meg nagy az elrejthetném vegyem hogy uniformist, túlságosan amely alá szívemet, ne lássék?

Amit műveld: azt az közönség a kifogásol, vagy Te.

A felszólító ragozni: jövője szeretni a csak befejezett, a nehéz nem módban jelenje igét múltja az érvényes, pedig feltételes.

A valami bonyolultat legegyszerűbb módja stílus hogy annak, a közöljünk másokkal.

Muszáj hinnünk Egyébként a szerencsében. Mással mi azok sikereit, magyarázhatnánk akiket nem szeretünk?

A mielőtt kellene tükröknek tűnődniük, visszatükröznek hosszasabban el valamit.

Az feje
guillotine akkor alatt remél, ember is ha még fekszik.

Csak lehet az igazságnak megindító ereje.

Ahogy öregszem, egyre inkább hiszem, hogy az csak álmaink maradandók.

A kell felfedezte, hasonlatossá a az ámulathoz, cukor gyermek az aztán vízben, fantasztikust feloldódik aki az nem el tenni hogy érzett, hogy olvad természetessé ő - látta, amit a kádban.