Herta Müller

Herta Müller

(29 idézet)

1953. augusztus 17. —
sváb írónő

Figyelés

Könyvek

 IdőKedvencHossz

Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk.

Kis kincsek azok, amelyeken ez áll: Itt vagyok.
Nagyobb kincsek azok, amelyeken ez áll: Emlékszel-e még?
De a legszebb kincsek azok, amelyeken ez áll majd: Itt voltam.

A hangya döglött legyet cipel, de a hangya túl kicsi ahhoz, hogy élhessen, a légy elég nagy volna hozzá, de döglött, az eleven hangya mozgatja, ezért mégis élőnek látszik, az élő halott, a halál terhétől a halott élőnek látszik, de valójában nem az. A halál és az élet elválaszthatatlanul összefonódik, a halál átjárja az élet teljességét, és ez a szöveg szinte minden pillanatában és minden szintjén tetten érhető. A halál megeszi az életet, és jelen van mindenben.

Ha az ember kiengedi kezéből a sorsát, akkor elveszett.

Van, hogy lassan érik meg egy terv, de amikor hirtelen jön az elhatározás, és még mielőtt összeszednénk a bátorságunkat a végrehajtáshoz, az ötlet hirtelensége máris tettekre sarkall bennünket, az igencsak fel tud villanyozni.

Van egy belső törvény, amely szerint soha nem szabad sírva fakadni, ha a kelleténél több okunk van rá.

A halál ellenében nem kell egy teljes saját élet, elég egy olyan, amely még nem ért egészen véget.

A honvágy idővel elveszíti a tartalmát, egyre izzóbb lesz, és attól, hogy a konkrét otthonhoz már nincs köze, lesz csak igazán emésztő.

A káromkodások hidegek. A káromkodáshoz nem kell dália, nem kell kenyér, se alma, se nyár. Nem szagolgatásra, nem is evésre valók. Örvénylésre és leülepedésre valók a káromkodások, rövid tombolásra és hosszú mozdulatlanságra. A halánték lüktetését lefelé pumpálják, a csuklóba, a tompa szívdobbanást pedig föl, a fülbe. A káromkodások hergelik és fojtogatják egymást.
Ha a káromkodás megtörik, akkor soha nem is létezett.

A végső boldogság és a legnagyobb szerencse az utolsó csepp boldogság. Ez akkor köszönt be, amikor meghalunk.

Ha a hús eltűnik a testről, terhessé válik cipelni a csontokat, húznak lefelé, a föld alá.

A cement csalás, mint az utca pora, a köd vagy a füst - száll a levegőben, szétterjed a földön, rátapad a bőrre. Mindenütt lehet látni, és sehol nem lehet megfogni.

Ha valaki le akarja gyűrni a halálfélelmet, de nem szabadul tőle, mámorba fordítja át.

A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember.

Receptet mesélni nagyobb művészet, mint viccet mondani. A poénnak ülnie kell, pedig nem is mulatságos. (...) A lágerben a vicc így kezdődik: VÉGY. Hogy nincs mit venni, ez a poén.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom