Henry David Thoreau

Az öregség korántsem olyan jó tanítómester, mint az ifjúság, mert kevesebbet tanult, mint amennyit felejtett.

Éljük meg a múló évszakokat; szívjuk be levegőjét, kortyoljuk nektárját, ízleljük meg gyümölcsét, és adjuk át magunkat a föld hatalmának!

Nem érheti igazán fekete bánat azt, aki a természetben él.

Nem az a fontos, hogy milyen messzire utazott az ember, hanem hogy mennyire él.

A világ megóvása az erdőkkel kezdődik.

Amikor zenét hallgatok, nem félek semmitől, sérthetetlen vagyok, nem ismerek ellenséget, és végtelen harmóniába kerülök a legtávolabbi múlttal és a jelennel.

A rettenetes vadon valójában nem is rettenetes, csupán az utazó képzeletében válik azzá.

Az emberben élő vad sohasem tűnik el teljesen.

A szerencse az, amikor az előkészület és az alkalom találkozik egymással.

Nem annyira kényelmes, mint inkább bámulatos az a világ, amit lakunk, nem annyira hasznos, mint amilyen szép, ennélfogva bámulnunk kell előbb, és örülnünk neki, mielőtt hasznunkra fognánk.

A tömeg sosem emelkedik a legjobb tagjának színvonalára, épp ellenkezőleg: a leghitványabb színvonalára süllyed.

A mennyországot ne csak a magasban kutasd; lehet, hogy a lábad előtt hever.

Kétséges, vajon akár a legbölcsebb ember is tanult-e élete során bármit, ami abszolút értékűnek mondható.

Sosem késő, hogy feladjuk előítéleteinket. Cselekvés, gondolkodás semmilyen módozatát nem sza­bad vizsgálatlanul elfogadnunk, akármilyen ősi.

Az az életforma, amelyet az emberek di­csérnek, és sikeresnek tekintenek, csupán egyike az elképzelhető élet­formáknak. Miért túlozzuk el egyiknek a jelentőségét a többi rovására?