Henry David Thoreau

Az emberek tévhitben élnek. Jobbik részüket nem sok idő múltán a földbe szántják, trágyául. A közönségesen muszájnak nevezett, s tévesen sorsnak értelmezett kényszer hatására azzal foglalkoznak, hogy olyan kincseket gyűjtsenek, amelyeket - egy régi könyv szavával élve - megemészt a moly és a rozsda, és tolvajok, latrok martalékává leszen. Bolondság így élni, s erre, ha nem előbb, a végén mindenki rádöbben.

Amiről az öregek azt állítják, hogy nem tudod megcsinálni, próbáld csak meg, és tapasztalni fogod, hogy igenis tudod. Öreg embernek öreg cselekedetek valók, fiataloknak fiatal cselekedetek.

Vannak dolgok, amelyek bizonyos körökben - betegek, gyámoltalanok köreiben - életszükségletnek minősülnek, más körökben fényűzésnek, ismét másokban pedig teljességgel ismeretlenek.

Ha valamit is megbántam, az eddigi jó magaviseletem. Miféle ördög vitt rá, hogy jól viselkedjem?

Filozófusnak lenni: ez nem csak annyit jelent, hogy fennkölt gondolataink vannak, vagy iskolát alapítunk, hanem azt, hogy úgy szeretjük a bölcsességet, hogy parancsa szerint egyszerűségben, függetlenségben, nagylelkűségben és bizalomban élünk. Filozófusnak lenni annyit jelent, hogy megoldjuk az életnek egynémely problémáját, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban.

Királyok, királynők, akik csak egyszer vesznek fel egy ruhát, noha udvari szabó varrja termetükre, el sem tudják képzelni, milyen kényelmes dolog olyan öltönyt viselni, amely testünkhöz idomult. Hiszen ők csak olyanok, mint a vállfák, amelyekre felaggatjuk a tiszta holmit.

Senkit sem becsültem még életemben kevesebbre azért, mert foltozott ruhában jár, mégis meg vagyok róla győződve, hogy az emberek általában nagyobb gondot fordítanak arra, hogy divatos, vagy legalábbis makulátlan, új ruhában járjanak, mint arra, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük.

Házunk olyan nehézkes, "ingatlan" holmi, hogy gyakran inkább börtön, semmint hajlék.

Jómagam szívesebben ülnék egy nagy sütőtökön egymagam, semmint hogy bársonypárnán szorongjak sokadmagammal. Szívesebben utaznék ökrös szekéren a jó friss levegőn, mint hogy mennyekbe menjek egy kirándulóvonat cifra kocsiján, és bűzt leheljek be egész idő alatt.

Az ember tud - hiszi ezt, s lám, mellé szárnyat ereszt: művészetet s tudományt, s kellékekből rakományt; s csak kósza szél mindaz, mit bárki tud, ki él.

Az ember olyasformán építi házát, mint madár a fészkét, és ki tudja, ha az ember is a tulajdon két kezével emelné lakóházát, s hasonló egyszerű, becsületes eljárással szerezné meg a táplálékot a maga és családja számára, vajon nem fejlődne-e ki benne egyetemesen a költői tehetség, ugyanúgy, ahogy a madarak kivétel nélkül mind énekelnek, midőn ilyesmivel foglalatoskodnak? De sajna, mi olyasformán viselkedünk, mint a kakukk, amely más madár által rakott fészekbe teszi tojásait, és izgága, dallamtalan hangjával nem deríti jókedvre a vándort. Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét?

Az, amiért a legtöbbet kell fizetni, sohasem az, amire a diáknak a legnagyobb szüksége van. Az oktatás például komoly tétel a félévi költségvetésben, míg azért a sokkalta értékesebb nevelésért, amelyet a művelt kortársakkal való együttlét jelent, nem számítanak semmit.

A milliók eléggé ébren vannak a fizikai munkához, de millió közt csak egy eléggé éber a hatásos szellemi erőfeszítéshez, és százmillió közt egy a költői vagy magasabb élethez.

Csak az igazán jelentős és emelkedett dolgoknak van abszolút, állandó létük; a kicsinyes félelmek, kicsinyes örömök a valóságnak csupán árnyékai.

Költő, művész még sosem szőtt oly gyönyörű, fennen szárnyaló tervet, hogy utódai közül valaki meg ne tudta volna valósítani.