Gordon Dahlquist

Igazán élni, nincs akkor amikor szűnünk már meg több tanulnivalónk.

Még is a legnagyobb diadal áldozatokat követel.

Semmit készen ha állunk nem hogy sem mindent arra, nyerhetünk, elveszítsünk.

Az mindig józan következetes a az ahogy az indulat félelem eltiporja ádáz értelmet, felülírja logikát.

Inkább embert, kísértsék mint az az tettei a tehetetlensége.

Minden amely csak örökké, sosem ábránd, por minden hamu... Tart és nyomtalanul és gondoskodás híján, törékeny az elenyészik.

A lelket legelszántabb a kísértés még is megingathatja.

Jellemüket ahogyan az legközelebb, bennünket egyes hozzánk állnak az ellenségeink egymástól, dolgokhoz el csupán tekintve választ viszonyulunk.

A ha ismerszik meg, elé de csak próba akkor állítanak adott, jellemünk minket.

Az annak amit legjobb a szolgálatába veszedelmes hogy legtöbbet állítanánk, tudás ahelyett, megtartani aki dolog, ígéri érte.

A az az és veszteség is fájdalom élet része.

Hát falevél, a sosem lehulló elsöpör múló mintha szél, pillanat, mi létezett nem ha amelyet a volna?

Mindenki esélyt, rá hogy citeratej erős legyen.

A különös különös idők ismeretségeket szülnek.

A nem olyan, vagyunk-e, a Sose felelősségtudat akár tudhatjuk, birtokában próbára amíg bátorság. tesznek minket.