![]() | Gabriel García Márquez(142 idézet) |
Elállt az eső, s körülöttünk mindent beszőtt a csend, a nyugalom, valami mély és rejtélyes boldogság, egy olyan állapot, amely valószínűleg nagyon hasonló a halálhoz.
Hangja távoli és elhaló volt, s úgy rémlett, mintha nem is hallásom, hanem a tapintásom közvetítené hozzám, az egyetlen érzékem, amely még működött. De apám nem tért vissza: eltévedt az időben.
Belemerültem a romantikusokba, (...) és most ők vezettek rá, hogy a legyőzhetetlen erő, amely a világot előrevitte, sosem a boldog, hanem mindig is az üldözött szerelmek voltak.
A titkárnők három piros csókmintás selyem alsónadrággal ajándékoztak meg, egy kísérőlevéllel együtt, amelyben felajánlották, hogy lehúzzák rólam. Arra gondoltam, hogy az öregség örömeihez azok a kihívó gesztusok is hozzátartoznak, amelyeket az ember fiatal hölgyismerősei engednek meg maguknak, mert azt hiszik, hogy már le vagyunk selejtezve.
Az én nemzedékem fiataljai, akiket bekebelezett az élet, testestül-lelkestül elfelejtették a jövőbe vetett illúzióikat, míg a valóság rá nem ébresztette őket, hogy nem olyan a jövő, mint ahogyan álmaikban élt, és ekkor felfedezték a nosztalgiát.
Nem szabad fontosságot tulajdonítani az olyan dolgoknak, amelyek egyáltalán nem fontosak.
Senki sem bízhat egy olyan otthon becsületében, ahol nincs törvényes feleség a férfi mellett.
Az az igazság, hogy nekem éppolyan nyugtalanító, ha arra gondolok, hogy van Isten, mint ha arra gondolok, hogy nincs. Akkor inkább nem gondolok az egészre.