Friedrich Schiller

Rejtekéből minden vágy kizúdul,
forr a vér és partjain kitör,
test a testbe átzuhanni vágyik,
s szív a szívvel égve egybedől.

Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.

Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

A szerelem lángja főzi a szerelem gyilkos mérgét.

A nők egymás asszonyi gyöngeségeit hiúz szemekkel lesik ki!

Gyakran megtörténik, hogy az erény tovább él, mint a becsület!

Ki saját koráért megtette, mi tőle telt, mindenkor üdvös lesz annak élete.

Csak tüzes és bátor paripát látsz a pályán elbukni,
Fontolgatva kocog célja felé a szamár.

Az ember csak ott egészen ember, ahol játszik.

Mennél több feszültséget, megkötöttséget és leigázottságot teremt a lelkekben korunk pillanatnyi érdeke, annál sürgetőbbé válik az igény, hogy a megkötött lelket fölszabadítsa, és a politikailag megosztott világot az igazság és szépség zászlaja alatt újraegyesítse egy általános érdek, amely a tisztán emberi, a kor minden befolyásától mentes valósághoz fűződik.

Testvérek népe, egy nemzet leszünk,
baj és veszély nem választ el soha.
Szabadok leszünk mindig, mint apáink,
Inkább halált, mint szolgaságban élni!

Nem öröm a lovaglás, ha a ló még a zabláját sem rántja meg soha.

Irigység, átok és félelem szomorú tükréből mosolyog az uralkodó fensége - könnyek, szitkok és kétségbeesett jajok szörnyű lakomáin dőzsölnek a dicsőített boldogok, ezektől megrészegednek és úgy támolyognak át az örökkévalóságba, Isten trónja elé.

Egy művésznek is az a legnagyobb dicsérete, ha elmerülünk az alkotásában, és megfeledkezünk az alkotóról.

Összefüggéstelen szavak, véletlen találkozások döntő bizonyítékká formálódnak a képzelődő emberben, ha elég érzékeny.