Francis Scott Fitzgerald

Én úgy szeretem a nagy estélyeket! Olyan intimebb, kisebb összejöveteleken az ember senkivel sem tud egyetlen bizalmas szót sem váltani.

Az, hogy tartózkodom a véleményalkotástól, valójában a bizalom és a remény jele.

A tehetség az a képesség, amellyel az ember megvalósítja, amit elgondolt.

Amit elveszítünk, az sokkal édesebbnek tűnik utólag. Tudom, hogy így van, mert egyszer nagyon akartam valamit, és meg is szereztem. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán akartam életemben... aztán, amikor az enyém lett, porrá omlott a kezeim között... és ebből megtanultam, hogy az ember nem szerezhet meg magának semmit, egyáltalán semmit. Mert a vágyaink becsapnak.

Mindig elszomorító, ha új szemmel nézünk arra, amit korábban igyekeztünk megszokni.

Viselkedésünk alapja lehet kemény szikla vagy ingoványos mocsár, de bizonyos határon túl számomra ez az alap már nem létezik.

Fiatal emberek vallomásai - vagy legalábbis az, ahogyan kifejezik magukat - rendszerint nem túl eredetiek, és nyilvánvalóan elfojtások torzítják szavaikat.

Örülök, hogy lány lett. És remélem, őrült lesz. Mert ez a legjobb, ami egy lányból lehet ezen a világon. Egy gyönyörű kis őrült.

Hiszünk a mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen és sodródunk napról napra a tegnap felé.

Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van, ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek.

Ember és ember között sem az intelligencia, sem a származás nem jelent olyan mélyreható különbséget, mint az, hogy beteg-e valaki vagy egészséges.

Nincs olyan tűz vagy frissesség, amely egyenértékű tudna lenni azzal, amit egy férfi szívében légvárként felépít önmagának.

Az elkövetkező napokon, heteken át a könyvei nem voltak többek, csak bútordarabok, a barátai csak emberek, akik valami elmosódott külvilágban éltek és járkáltak, ahonnan ő igyekezett megszökni - az a világ hideg volt, és metsző szelek fújdogáltak benne, ő pedig egy pillanatra belátott egy meleg házba, ahol tüzek lobogtak.

Felépítette magának a reményt álmainak anyagából, mely persze törékeny kis remény lett, naponta több tucatszor darabokra hullott és elpárolgott (...), de azért mégiscsak remény volt.

Nem tudom, vajon igazi vagyok-e, vagy csak az egyik regényem hőse.