Fernando Pessoa

Fernando Pessoa

(19 idézet)

1888. június 13. — 1935. november 30.
portugál költő

Figyelés

Könyvek

Elég léteznünk ahhoz, hogy egészek legyünk.

Élni annyi, mint másnak lenni. Még érezni sem lehet úgy, hogy ma azt érezzük, amit tegnap éreztünk: ma ugyanazt érezni, amit tegnap, nem érzés - csupán visszaemlékezünk arra, amit tegnap éreztünk, élő hullája vagyunk a tegnap elvesztegetett életnek.

A világon minden rossz forrása, hogy
beavatkozunk egymás életébe,
Akár úgy, hogy jót, akár úgy, hogy alávalót cselekszünk.

Milyen nehéz megőrizni önmagunkat, és nem
látni mást, csak a láthatót!

A lényeg, hogy az ember természetesen,
bölcs megnyugvással élje meg
A boldogságot vagy a boldogtalanságot is akár,
Érezzen, mint aki néz,
Gondolkodjon, mint aki megy,
S amikor örökre lehunyja szemét, jusson
eszébe, bár meghal a nap,
De a napnyugta gyönyörű, és szép az
éjszaka is, mely rákövetkezik...
Így van, így legyen...

Mélabúm a békesség maga,
Mert természetes jussunk a harmónia,
Amely akkor igazán jelenvaló,
Ha a lélek oly önfeledt, hogy észre sem veszi,
Amikor virágokat gyűjt csokorba a kéz.

A szerelem társasság.
Már nem tudok egyedül járni az ösvényeken,
Mert már képtelenség, hogy egymagamban kószáljak.

A világ nem azért van, hogy okoskodásaink tárgya legyen (...),
Hanem azért, hogy szemléljük, és eggyé váljunk vele...

Aludj el itt a vállamon,
S hogy álmodsz, legyen álmod...
A pillantásodból tudom
Puha odaadásod.
Aludj, aludj, s álmodd, hogy élsz,
És szerelem, amit remélsz.

Leheletnyi pillanat,
Ugyan mi voltál nekem,
Hogy bennem hagytál egy részt,
Mi el nem múlik sosem?

Oly elvontan létezik a lényed,
Hogy míg elnézlek, s fürkészem szemed
Két szememmel, képed szertefoszlik,
És nem őrzök meg belőle semmit.

Ha már miénk a gyötrelem,
S még gyöngeség rendeltetett,
Erőt adj hozzá, Istenem,
Hogy ne mutassuk senkinek!

Dicsőség aláz s felemel; nincs igazság a hit fényében.

Ezért a magányos és néma tenger barnálló partján
Kicsivé lesz lelkem és túlteszi magát sajnálatján;
Álmodom, s szinte nem vagyok, elvesztem, mim nem volt soha,
És elkezdtem haldokolni, mielőtt még éltem volna.

Azt csináltam magamból, amit nem lehetett,
s amit tudtam volna csinálni, nem csináltam.
Rossz jelmezt öltöttem magamra.
Mindjárt annak ismertek, ami nem voltam, és nem tiltakoztam s elvesztettem magam.
Mikor az álarcot le akartam tépni,
az arcomhoz ragadt.
Mire letéptem és megnéztem magam a tükörben,
már megöregedtem.

Őrizd azt, ki vagy, kettős őrizettel,
Hogy ki beléd pillant, csak annyit lásson,
Pompás és szerény kertje vagy magadnak,
Mely mögött mélyből fogant gyökerekkel
Hajlanak a virágok apró száron
A lágy fűre, mely szinte láthatatlan...

Elfogadom

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.