Everwood

(18 idézet)

amerikai tévéfilmsorozat

Figyelés

Vannak ajtók, amik nem maradnak örökké nyitva. Az elszalasztott lehetőség soha nem tér vissza, és ha csak várakozol, az nem jelenti azt, hogy erős vagy, vagy azt, hogy igazad van. Néha csak annyit jelent, hogy félsz a változástól. Mindenkivel előfordul. Tudod, mire jöttem rá? Az élet túl rövid.

A hiba az élet része. Ha nem hibázol, nem tanulsz, és ha nem tanulsz, soha nem változol.

Tudod, hogy benned is van valami egyedülálló, akkor is, ha más nem tud róla. Elég, ha csak kitűzöd magad elé a célt, hogy jobbá válj!

Nagyon gyakran a vészhelyzetek hozzák össze igazán a családokat. (...) Persze ilyenkor derülnek ki a hibák is. Felszínre kerülnek olyan dolgok, amiket jobb lett volna titokban tartani. De ha kipattannak, nagyon nehéz lesz őket újra eltemetni.

Ha valaki meghal, akit szerettünk, egy ideig még szomorúak lehetünk, ameddig csak szükséges, de nem tarthatod magadban a szeretetet, amit iránta éreztél (...), mert a szeretet nem ér semmit, ha magadban tartod.

Evelyn Rosar-nek volt egy kifejezése a függöny felgördülése előtti néhány pillanatra. Úgy hívta, hogy szent idő. De nem kell színésznek lenni, hogy az ember tudja, mi az a szent idő. Az a lélegzetvételnyi idő, mielőtt azzá válsz, aki mindig is lenni akartál. Egyesek számára ez az örökkévalóság, mások számára ez a pillanat túl hamar tovaszáll.

Nem számít, hány esztendős vagy, nehéz izgalom nélkül nézned ez első hópelyheket. Mert amikor elered a hó, akkor senki sem szólhat bele, hogy mit tegyél. Mintha csak felülíródnának az élet szabályai.

Amikor megváltozunk, a változás nem olyan, mint egy földrengés vagy egy robbanás, pedig hirtelen más emberek leszünk. Azt hiszem, a változás észrevétlen, a legtöbben fel sem figyelnek rá, hacsak nem nézik elég közelről. Hála istennek, ezt soha nem teszik. Te viszont észreveszed. Saját magadban látod a változást és reméled, hogy jól érzed, mert ez az a személy, aki örökre leszel, akin már nem kell változtatni.

Talán ezért van a múltnak ekkora hatalma felettünk: egy idő után csak arra emlékszünk, amit el akarunk felejteni.

Arra tanítanak, hogy csak a jelentős pillanatokra emlékezzünk, pedig a kis lépések, amik odáig elvezettek minket, ugyanolyan jelentősek. Visszatekintve észrevesszük, hogy nem csak a jó dolgok, hanem a rosszak is meghatározták, hogy kik vagyunk és hogy kik leszünk.

Van egy bizonyos érzés, ami a gyomrodban nőni kezd, amikor érzed, hogy elveszted az uralmadat, és semmit sem tudsz tenni ellene. Nehéz, mint a gránit, és éget, mint a tűz. Gondolom, mind ilyenek vagyunk, ez a természetes reakciónk a Föld megállíthatatlan forgására: próbáljuk irányítani az életünket, szerelmünket, a munkánkat és az otthonunkat, és ha ott elveszítjük az irányítást, akkor megpróbáljuk máshol visszaszerezni. Mintha attól, hogy mérgesek vagyunk, megállna a világ.

Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól rész veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végire szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás biztos jele. Idős korunkban, amikor a tempó lelassul és a verseny a vége felé közeledik, időnk legnagyobb részét emlékezéssel töltjük, és elcsodálkozunk azon, hogy vajon hová is rohantunk annyira.

Az ifjúkori szerelemhez nincs fogható. Erőt ad olyan dolgokhoz, amikhez különben nem lenne bátorságunk. Sebezhetővé tesz, és arra buzdít, hogy tárd ki a szíved, hogy többet adj, mint valaha, hogy szerelmes versekbe illő, szívből jövő érzelgősségeket mondj. A szerelem minden mást feledtet, kivéve a szerelmet, azt az egyetlen dolgot, amiért érdemes élni, szerelmed tárgyát. A szerelemtől ihletve hegyeket mozgatunk meg, nagyszerű dolgokat teszünk, de el is vakíthat minket, hogy elfelejtünk mindent és mindenkit, még önmagunkat is.

Michelangelo szerint akkor tudjuk eldönteni egy szoborról, hogy melyek a nélkülözhetetlen részei, ha ledobjuk egy hegyről. A felesleges részek úgyis letörnek róla. Néha az élet is pont ilyen, letaszít minket a hegyről. Amikor leérünk az aljára, csak a fontos dolgok maradnak velünk, és tisztán látunk, amikor kitartunk amellett, amit tudunk.

A szív törékeny műszer. Ezért is óvjuk olyan erőteljesen, ezért adjuk oda olyan ritkán, és ezért jelent olyan sokat, ha mégis megtesszük. Vannak szívek, amelyek törékenyebbek másoknál. Valahogy tisztábbak. Mint a kristály az üvegek között, de még összetörve is gyönyörűek.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom